Olvasónapló – Sebastian Barry: Végtelen napok

Sebastian Barry: Végtelen napok
Olvasás nyelve: magyar
Fordította: Morcsányi Júlia
Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 320
Címkék: LMBTQ, történelmi regény

Fülszöveg:

Costa-díjas regényében az ír McNulty család történetét meséli el Sebastian Barry. Hőse, az alig tizenhét éves Thomas McNulty a nagy éhínség elől menekül Amerikába, ahol nemcsak munkát, de új családot is talál. A kontinensre érkezve hamar megismerkedik a kamasz John Cole-lal, barátságuk pedig szerelemmé fejlődik. Előbb nőnek öltözve szórakoztatják a gyengédségre vágyó bányászokat egy határmenti városkában, majd az 1850-es években együtt lépnek be a seregbe. Harcolnak az indiánok ellen az amerikai polgárháborúban, és amikor a véletlen az útjukba sodor egy sziú kislányt, Winonát, úgy döntenek, örökbe fogadják. A különc család együtt járja be a háború sújtotta Amerikát.

Értékelésem: 

A Végtelen napok olyan, mint egy jó bor: lassan, kortyolgatva és élvezettel kell olvasni, nehogy az ember elszalassza egyetlen szavát is. Vannak olyan könyvek, amelyek egyszerűen meglelik az ember lelkének apró réseit és azokon belopakodva az olvasóval maradnak. Nagyon sokáig. Talán örökre is. Thomas McNulty és „Jóvágású” John Cole története is ilyen. Sebastaan Barry könyve külsejében talán szerény, azonban a belseje megannyi kincset rejt magában, köszönhetően az író gyönyörű szavainak, leírásainak.

A Végtelen napok, két férfi életének összefonódásáról szól. Thomasról és Johnról, akik szinte még gyermekként találkoztak először és, akiket a sors már ilyen fiatalon is minden mocsokkal megismertetett. Voltak ők bányászokat szórakoztató táncos”lányok”, katonák, a katonai élet minden mocskával és poklával, szerelmes férfiak, jó szülők – ha kellett két apa, ha kellett egy anya és egy apa – mindenek felett azonban olyan emberek, akik ott álltak egymás mellett; egyik a másik nélkül nem létezhetett.

A sors, amely sokkal többet vett el tőlük, mint amennyit adott nekik, mégis egyetlen dolgot, talán a legfontosabbat – a végtelen napokat – nekik adta. Bár  inkább kiharcolták a maguk végtelen napjait, amit egymásnak ajándékoztak azzal, hogy kitartottak és hűségesek voltak egymáshoz.

„Nem úgy gondoltunk akkoriban az időre, mint aminek van vége is, inkább úgy, mint ami örökké folytatódni fog, mindent elnyugtatva, megállítva abban a pillanatban. Nehéz megmagyarázni, mit is értek én ez alatt. Az ember visszatekint arra a sok végtelen évre, mikor soha fel se merült benne ez a gondolat. Most éppen ezt teszem, ahogy papírra vetem ezeket a szavakat Tennesseeben. Az életem végtelen napjaira gondolok.”

És mivel csak ennyi (és talán tényleg csak ennyi) volt számukra, ezért féltőn óvták és vigyáztak rá mindketten. Egyetlen pillanatig sem titok a köztük lévő szerelem és kapcsolat. Két elválaszthatatlan jó fiú/férfi, akik egyszerűen rossz időben éltek. Bár a jó fiú/férfi megnevezés talán nem is illik annyira rájuk, hisz nem kevés ártatlan ember vére szárad a kezükön és katonaként nem egyszer tettek olyat, amivel valójában nem értettek egyet. És, hogy ők mégis miért mások? Mert mindketten olyan hatalmas emberi jósággal és empátiával vannak tele, ami nagyon kevesekre jellemző csak. Szóval ők nem jók, de nem is gonoszok. Thomas és John, még a legnagyobb borzalmak között is megpróbál valami szépséget találni, valami jót keresni – amit néha csak egymásban találnak meg, de sokszor ez jelenti a legtöbbet: ez jelenti embernek maradni.

„Azt hiszem, az Ígéret földje is a szürke árnyalataiba burkolózik végeredményben.”

Sebastian Barry igazán mesteri módon vezeti végig az olvasót a 19. századi Amerika tájain és eseményein. Ezeket már többségében ismerjük, hisz ki ne hallott volna az indiánok elleni szörnyű mészárlásokról vagy az amerikai polgárháborúról. De ilyen módon, talán még soha nem mesélte el senki. A Végtelen napok Amerikája nem az a romantikus lányregényeket idéző hely, amit sokszor láttunk. Ez maga a földi pokol, amit az emberek kutyultak saját maguknak – és a többi embernek. Akkor hol van a mennyország? Szerencsére, ott van a sorok között, csak figyelni kell. Még a legnagyobb pokolban, a leggyomorforgatóbb mocsokban is megtalálható a szépség és gyöngédség. Ott van a természet leírásában, legyen az a puszta fölött lebegő forró levegő vagy a tél maró ujjai. Vagy ott vannak az emberek apró gesztusaiban, egymást segítő kezeiben. És persze néha elég csak annyi, hogy Thomas felnézzen és megpillantsa a számára legfontosabb embert az életben: „John Cole, a kedvesem.” És ott van a családi jelenetekben, amikor magukhoz veszik Winonát, a kis indián lánykát és vele együtt alkotnak egy családot. Nem hétköznapi család, nem vér köti össze őket, mégis olyan erős a kötelék köztük, amit semmi sem válaszhat szét. Nem számít, hogy két férfi él együtt házasságban, nem számít, hogy a kislányt gyűlölni kellene. Csak a szeretet számít. Csak az önfeláldozásra való készen állás számít: amikor nem csak a szülő áldozná fel magát, hanem a gyermek is, hogy megóvja szeretteit.

„Alighanem a szerelem néha nevet kicsit a történelmen.”

 A könyv olvasása olyan, mintha mi magunk is a tisztítótűzben járnánk, vágyakozva a mennyországra, miközben a pokol vesz körül minket. Az olvasó, Thomas elbeszélésének köszönhetően teljesen együtt él a szereplőkkel, átérzi a fájdalmukat, a boldogságukat, miközben fogalma sincs arról, mi vár rá a következő oldalon, pedig már eddig is hol kisírta a szemét, hol szeretőn és boldogan mosolygott. És mikor végül leteszi a könyvet tudja, hogy minden pillanat, amit az olvasással töltött egy kincs, megérte átélni Thomas és John valamint Winona életének minden pillanatát és, hogy soha nem fogja elfelejteni őket.

És nem tudom megtenni, hogy ne szóljak pár szót magáról a fordításról. Le a kalappal Morcsányi Júlia előtt, mert valami fantasztikus, amit ezzel a könyvvel tett. Minden szó, minden mondat a maga helyén volt, a megfelelő stílusban. Bízom benne, hogy amennyiben a Magvető Kiadó úgy dönt, hogy kiadja Winona könyvét (A Thousand Moons), akkor megtartja a fordítót, mert tudom, hogy akkor jó kezekben lenne.

5/5 pont