Olvasónapló – Andrew Sean Greer: Arthur ​Less

Andrew Sean Greer: Arthur ​Less
Olvasás nyelve: magyar
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Fordította: Goitein Veronika
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 366
Címkék: LMBTQ, kortárs, regény

 

 

Fülszöveg:
 

Egy sikertelen regényíró vagy, közel az ötvenhez. Egy esküvői meghívó érkezik levélben: a fiútól, akivel együtt voltál az elmúlt kilenc évben, és aki most valaki mást jegyzett el. Nem mondhatsz igent a meghívásra, túlságosan kellemetlen lenne. És nem mondhatsz nemet sem, az olyan lenne, mint a kudarc. Az asztalodon hever még egy csomó meghívó mindenféle kiforratlan irodalmi eseményre szerte a világban.
A kérdés: Miképpen tudnál meglépni a városból?
A válasz: Elfogadod valamennyi meghívást.
Mi rossz történhetne? Arthur Less majdnem szerelembe esik Párizsban, majdnem a vesztébe rohan Berlinben, éppen csak elmenekül egy marokkói síházba egy szaharai homokvihar elől, véletlenségből ott találja magát mint egyedüli írót egy dél-indiai keresztény menedékközpontban, és egy elhagyott szigeten az Arab-tengernél épp azzal az emberrel találkozik, akivel nem szeretett volna. Valamikor ekkortájt betölti az ötvenet. És mindeközben ott van az első szerelme. És az utolsó.
Mert végül is minden szerencsétlenség, ballépés, félreértés és hiba ellenére az Arthur Less egy szerelmi történet.
Egy ragyogó szatíra egy amerikairól külföldön, az időről való töprengésről és az emberi szívről. Egy édesbús romantikus regény az elvesztett lehetőségekről, melyet a New York Times így jellemzett: „költői, elégikus, szellemes és zavarba ejtően érzelmes”. Az Arthur Less megmutatja egy író tehetségének csúcspontját, felfedve a saját közös emberi komédiánkat.
Andrew Sean Greer Pulitzer-díjat nyert nemzetközi sikerkönyve közel 30 országban lopta már be magát az olvasók szívébe. Biztosak vagyunk benne, hogy gyorsan a hazai közönség kedvence is Less.

Értékelésem: 

“És csak úgy mellékesen: a boldogság nem baromság.”

Szegény Arthurt elég sokáig parkoltattam a polcon, mert valamiért féltem tőle. Nem a kora miatt, nem is a fülszöveg riasztott el, csak valahogy… nem tudom. Talán, nem voltam megfelelő hangulatban egy ilyen lelki és testi utazáshoz. Amikor elkezdtem olvasni? Nos, szidtam magam, hogy mégis mire vártam? Ugyanis ez a könyv és a főszereplője szerethető a maga esetlenségével, emberségével és a maga boldogtalanságával.

Már a kezdő jelenet, amit a narrátorunk mesél – mintha ő is ott lenne, jelen lenne minden eseménynél (és csak úgy megjegyzem, nem kellett sok idő, hogy az ember rájöjjön, ki is a narrátor) -, megmosolyogtató volt. Arthur ücsörgött egy szálloda előterében és egy álló órát fixírozott és nem esett le neki, hogy folyamatosan ugyanazt az időt mutatja. Nem meglepő, hogy főszereplőnk kissé habókos, hiszen író. Megbocsátható neki, hogy nem mindig (szinte soha) nem áll két lábbal a földön.

Arthur Less-t, ex-kedvese, szerelme (csak Arthur ezt ugye nem tudja) úgy jellemezte, hogy ő a “legbátrabb ember”. Mikor először került ez szóba, kicsit vitatkozni lett volna kedvem Freddyvel, mert én nem találtam egyáltalán annyira bátornak. Hiszen, hogy lehetne bátor egy olyan ember, aki kilenc évi se veled, se nélküled, szeretlek is meg nem is kapcsolat után, mindent megtesz, hogy minél távolabb kerüljön az exétől és annak esküvőjétől? Miért nem tudott Arthur időben kapcsolni, hogy nem véletlen az a kilenc év, ami alatt Freddy ott volt ilyen vagy olyan formában az életében? Miért nem tudta kimondani azt a két szót? “Kérlek, maradj!” Nem olyan nagy dolog igaz? Mégis, Arthur kissé gyáva volt: önnön beképzelt rémképei miatt nem mondta ki, saját maga rontotta már el a legelején, mikor 40 évesen, az akkor húsz év körüli Freddyvel közölte, hogy a fiúnak eszébe se jusson, hogy valami komoly lehet kettejük között. Csak még maga sem tudja, hogy mindkettejük számára késő.
Ezért, mikor megkapja az esküvői meghívót, fogja magát és minden meghívást elfogad, amit csak kap. Menekülni kezd. Egy baj van ezzel: Arthur még nem tanulta meg – de majd rájön a végén -, hogy akármennyire is szeretne elfutni, akár a világ végére is, saját maga, az emlékei és reményei elől nem futhat el soha. Mert Arthur – és még ez sem tudja, a butája -, szerelmes. Életében másodszor szerelmes, de könnyebb azt képzelnie, hogy ez volt helyes, ennek így kellett lennie. Így aztán hirtelen összepakol, és elkezdődik az utazása. Eljut New Yorkba, Mexikóba, Olaszországba, (egy kis időre Franciaországba), Németországba, Marokkóba, Indiába és Japánba, hogy végül visszatérjen oda, ahonnan elindult: San Franciscóba. Csak éppen az eltelt hónapok során Arthur Less, nem csak a valóságban tett meg nagy utat, hanem bizony a lelkében és az elméjében is. Miközben a narrátor elmeséli Arthur valós utazását és a vele történt hol mulatságos, hol szomorú fiaskókat, a könnyed és komolyan flörtöket és kapcsolatokat, addig Arthur önmaga is megjelenik, méghozzá zseniális módon (le a kalappal az írónak ezért): visszaemlékezik. Hol Robertre, első igazi szerelmére, aki megismerkedésükkor nős volt, 25 évvel idősebb nála és már akkor befutott költő. Hol pedig Freddyre, aki viszont Arthurtól volt 20 évvel fiatalabb. És közben felbukkannak Arthur életének legfontosabb szereplői és eseményei, amely során egyre többet megtudunk róla, egyre inkább megszeretjük. Még akkor is, ha úgy tűnik, hogy sosem nő fel (egy Pán Péter), sosem vállalt semmiért felelősséget és csak élt bele a világba. De ez csak csalóka kép. Mert, Arthur Less nem felelőtlen és valahol igenis felnőtt, még, ha nem is oly módon, ahogy az emberek elképzelni a felnőtté válást. Szeretett, dolgozott, félrelépett, ivott, néha elszívott ezt-azt, írt, boldog volt és boldogtalan, gondoskodott első szerelméről, hiszen annak volt felesége is erre kérte: Vigyázz Robertre! Arthur pedig vigyázott.
Közben kiadott egy könyvet, ami sikeresnek volt mondható, mégsem állíthatjuk, hogy Arthur is zseni lett volna. Mégis ennek köszönheti a mostani meghívásokat, amelyek valljuk be nem mindig okoznak neki sok örömet.
Találkozunk régi ismerőseivel, akik vagy féltékenységből vagy szeretetből, de néha sikeresen belelépnek szegény főhősünk lelkivilágába. Azonban utólag mindig kiderül, hogy kellett neki az a pár pofon, hogy még előrébb lökje, még inkább belegondoljon az életébe, még jobb íróvá váljon. Hiszen utazásának egyik fő célja, hogy majd Indiában egy kifejezetten írók számára létesített szállón átdolgozhassa legutóbbi regényét, amit a kiadója visszadobott.
És miközben egyre sűrűbben gondol arra, hogy Freddy volt az igazi – az a Freddy, aki közben férjhez ment, nászúton van és a napsütéses Tahiti sütkérezik a boldogságban? – azért hagyja magát elcsábítani Berlinben, Bastian által, aki áhítattal vár rá délutánonként a szállása előtt vagy Párizsban egy váratlan estélyen jól elcsókolózik Javierrel a férjes spanyollal.
Persze, a regény nem lenne nagyszerűnek mondható, ha csak Arthur kínkeserveiről kellene olvasnunk. Sokat megtudunk a barátairól, ismerőseiről és az út közben megismert emberekről is.

Számomra – és Arthur számára is – az egyik legfájdalmasabb rész az volt, amikor régi barátja Lewis, Marokkóban tevegelve és este iszogatva bevallja, hogy húsz év után válik a férjétől. Arthur döbbenete és fájdalma szinte átsüt a regényen, hiszen számára Lewis és Clark volt az ideális páros, a meleg álompár, akik bebizonyították számára, hogy a melegek is élhetnek boldogan és boldog kapcsolatban – monogámiában. És, ekkor megtudja, hogy a két férfi házassága egy különös egyezségen alapult: Clark tíz évet adott maguknak együtt, majd újabb tíz évet, de a húsz év leteltével köszönte szépen a boldogsággal és szerelemmel teli éveket, ő bizony lelépett és már az új esküvőjét tervezgette. Arthur ekkor kissé összetörik, hiszen ha ők sem maradnak együtt, akkor neki vajon mennyi az esélye arra, hogy találjon magának egy élethosszig tartó párt? És retteg a magánytól. Itt ül ötven évesen és egyedül van: miközben még soha életében nem kellett egyedül lennie. Mindezt azok után, hogy korábban egy írótársa a szemébe vágta, hogy az ő regényei nem illenek a “meleg-kánonba”, hogy ő “nem jó homoszexuális”, mert a szereplői boldogtalanok és nehézségeik vannak.

Ennél  a jelentél olyan szívesen megölelgettem volna Arthurt és jól pofán vágtam volna a másikat, mert ez egy akkora hazugság. Arthur jó író és jó homoszexuális, mert igenis kellenek az olyan “meleg-regények”, ahol nem minden csupa boldogság és romantika. Miért ne kellene? Hiszen a homoszexuálisok is emberek, nekik is ugyanolyan gondjaik, bajaik, örömeik és bánataik vannak, mint heteró társaiknak. Sőt, nekik még nehezebb a társadalmi nem-elfogadás miatt. Szívesen leálltam volna vitatkozni, hogy akkor Alain Claude Sulzer: Rosszkor születni, Jacek Melchior: Kochanek, Joseph Olshan: Éjszakai fürdés, Sarah Winman: Bádogember vagy, ha már itt tartunk Andrew Sean Greer: Arthur Less című regénye nem illik a “meleg-kánonba”? Mert, ha így van, akkor meg kell változtatni a kánont és sürgősen javítani kell rajta, mert ezek mind-mind csodálatos regények még akkor is, ha nem a felhőtlen boldogságról és a rózsaszín habos-babos szerelemről szólnak. A lényeg a szerelem. 

És, ha mindez nem lenne elég, rá kell jönnie, egy színésznőnek köszönhetően – aki Arthur előtt egy nappal tölti be az ötvenet -, hogy bizony a szerelem jön és megy, de talán a legfontosabb a másik ember iránti szeretet.

“De mi tudjuk, hogy olyan nincs, hogy az életünk szerelme. A szerelem nem ilyen rémületes. A szerelem arról szól, hogy kiviszed a kibaszott kutyát sétálni, hogy a párod kicsit tovább alhasson,együtt csináltok adóbevallást, és nem neheztelsz, ha rád jut a vécépucolás. Arról szól, hogy szövetségesek vagytok.”

Andrew Sean Greer csodálatos író (bár ez az első könyvem tőle), aki tudja, hogy tartsa fenn az ember érdeklődését, hogy szerettesse meg az olvasóval a szereplőit. A regény vége pedig? Elmondhatom, hogy elégedetten tettem le a könyvet, mert Arthur előtt megnyílt a lehetőség, hogy most már nyitott szemmel és szívvel, valóban és immár tudatosan is boldog és szerelmes lehessen.

Amennyiben, nem ront el mindent.

De én bízom Arthur Less-ben és tudom, hogy megtanulta a leckét és nem ereszti ki a kezei közül, azt a bizonyos kék madarat.

5/4,5 pont