Krakkó – 2019.

Itt az ideje egy kis beszámolót írni a nyaralásról, ami idén megint Krakkóba vezetett Juckóval. A kékkel jelölt részeket Juckó fűzte hozzá a mondandómhoz. 

 

Az egész úgy kezdődött, hogy szóba került (megjegyzem már tavaly nyáron, épphogy felültünk a hazafelé tartó vonatra), hogy nyaralni kellene menni.  Mindig ez van… még haza se érünk, de már mennénk a következő nyaralásra.
Úgy volt, hogy Gdańskba megyünk, végül Krakkó lett belőle, de egyáltalán nem bántuk meg. Gdańskot áttettünk a jövő évre.

Szóval, miután eldöntöttük, hogy visszamegyünk Krakkóba, jött a dilemma mikor is? Az egyetlen, amit tudtunk, hogy ne érkezzünk és ne távozzunk vasárnap: ugyanis Lengyelországban a hónap egy vasárnapját kivéve az összes többi napon minden bolt zárva van és tavaly megtapasztaltuk milyen az, amikor még egy nyüves szendvicshez is csak nagyon nehezen jutunk hozzá. Tehát a vasárnap kizárva! Így maradt végül a 2019. augusztus 12-17 közötti időszak.

Augusztus 11-én (vasárnap) felkerekedtünk, hogy eljussunk a Keleti pályaudvarra. Juckónak (a mázlista!) nem volt nehéz, felült a buszra Jászberényben, és már ott is volt.
Na, de nekem! Köszönjük MÁV, amiért megkönnyíted az életünket. (Igen, szarkasztikus voltam.) A MÁV a közösségi közlekedés sötét lyuka. Először is, a Miskolc-Budapest Keleti pu. közötti vonatozást megnehezíti, hogy Hatvanban le kell szállni, ott átszállni egy vonatpótló buszra, ami továbbvisz. Na, jó! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem volt vele nagy gondom, mert tudtam, nem olyan vészes, amilyennek hangzik. (Amennyiben nincs az embernek megtömött bőröndje, de nekem volt.)

Egyetlen dologgal nem számoltam: azzal, hogy pont akkor, amikor én nyaralni indulok, öt autós úgy dönt, hogy egymásba rohan és pont azon az autópályán, amin a buszunk cammogott.
Elvileg délután 6-ra kellett volna a pályaudvarhoz érni, de amikor fél 6-kor még valahol félúton jártunk a semmi közepén, már pánikolva írtam Juckónak, hogy mit csinálunk, ha lekéssük a vonatunkat. Juckó meg, a pánikba esés nagyasszonya, olyan higgadtan fogadta a híreket, mint a fene… magasról tett mindenféle dugóra meg balesetre, mert úgy volt vele, hogy nem azért gebedt végig 8 hónapot a melóban, hogy mörfi belerondítson a nyaralásba. Szerencsére ez nem történt meg, köszönhetően a leleményes sofőrünknek, aki kihasználta a pihenőket, hogy jól előre jusson. Végül „csak” fél órás késéssel értem be és még így is volt majd egy óránk a vonatig.
A tavalyi tortúrákból tanulva és okulva, már egy éve eldöntöttük, hogy csakis fekvő vagy hálókocsival megyünk. Fekvő jutott nekünk egy négy ágyas fülkében. Sajnos, pont a két felső ágyat sikerült kifogunk. Ugyan reménykedtünk benne, hogy a két hálótársunkat sikerül rávenni a cserére, de nem volt szerencsénk. Egy norvég és egy thai lányt fogtunk ki és, hát ők sem repestek a fent alvás ötletéért.
Eleinte el se tudtam képzelni, hogy jutok én oda fel, míg rá nem jöttem, hogy az ablakhoz támasztott létrákat le lehet emelni és oda lehet támasztani az ágyhoz: így már, ha nem is túl kecsesen, de felkúsztam a fekvőhelyemre.
És itt ért minket a második sokk: odafent nagyon-nagyon-nagyon meleg volt, légkondi meg sehol. Így egész éjjel nyitva hagytuk az ablakot, hogy ne fúljunk meg.

Itt Juckó már úgy-ahogy berendezkedett a saját térfelén:

Másnap olyan 7 óra magasságában érkeztünk Krakkóba, ahol búcsút vettünk útitársainktól és teljes magabiztossággal indultunk neki megkeresni a szállásunkat.
Mivel előrelátóan megkérdeztem tőlük, hogy jutunk el az állomásról hozzájuk, abban a hitben ringattam magam, hogy innen már minden tökéletesen menni fog.
Meg, ahogy azt mi elképzeltük!
Ugyanis az történt, hogy mivel eldöntetett tény volt, hogy idén nem buszjegyezünk minden nap, inkább veszünk egy 7 napos vonaljegyet, először is azt kellett megtalálnunk, hol vehetjük meg. (Krakkóban a vonaljegyek időhöz kötöttek a 20 percestől a 7 naposig lehet vásárolni őket + a helyi bérletek. Nagyon jó találmány.) 

Visszakullogtunk az állomásra és megkerestük a buszállomást (a helyközit és nemzetközit), ahol örömmel fedeztem fel a keresett bérletpénztárt. Amire ki volt írva, hogy nyitás 9-kor. Először meg akartuk várni, de végül másképp döntöttünk. Észrevettem, hogy vannak helyi buszok is, úgyhogy letámadtam az egyik sofőrt, hogy moströgtönésazonnal mutassa meg nekem, merre van a 179-es busz megállója. Sokként ért minket a tény, hogy a sok csatangolás helyett, simán keresztül kellett volna vágni a Galeria Krakowskán (ez az állomáshoz hozzácsatolt hatalmas bevásárló/szórakoztató központ), és a buszmegálló pont a bejáratnál van. Szidtuk a taxist, mint a bokrot.
Krakkó másik csodája, hogy szinten minden busz és villamos megállóban, illetve a járatokon is, van jegyautomata. És, ami a legjobb: 7 naposat is tudtunk venni. (Ergo, feleslegesen kerestük a pénztárt, de erre már csak legyintettünk. … és mennyi mindenre jöttünk rá a kalandozásaink során *sírvaröhög*)

Megvettük a jegyet, jött is a busz, sikeresen leszálltunk, ahol kellett, elsőre betájoltuk az irányt (kamu! ugyanis én rögtön a másik irányba indultam, Juckó mentette meg a napot) és elértük a szállásunkat a Good Bye Lenin Revolution Hostelt. Csak ajánlani tudom! Ha valakinek nincsenek nagy igényei, csak annyi, hogy legyen hol aludni, zuhanyozni és reggelizni, akkor ez tökéletes hely.  A sok túl negatív értékelés után már így utólag, bevallom attól féltem, hogy csak Lenin bá’ szelleme tartja egyben a kecót. Hát kellemes csalódás volt. Olcsó és, mint kiderült nagyon közel van mindenhez. Nos, erre mi csak második nap döbbentünk rá, de erről majd később.

Ott hagytuk a bőröndöket és nekiindultunk a városnak, ugyanis csak délután kettőkor foglalhattuk el a szállást. Szerencsére a személyzet aranyos és van csomagmegőrzőjük is.
Eldöntöttük, hogy felfedezzük a környéket, hogy majd könnyen visszataláljunk. (Ha-ha-ha! Úgy eltévedtünk, ahogy az a nagykönyvben megvan írva!) Nem sokkal azután, hogy elindultunk megtaláltuk Krakkó főterét, ahol először is a Posztócsarnokot láttuk meg.

A Posztócsarnok (Sukennice), a főtéren található, könnyen felismerhető épület. Az épületet 1257-ben nyitották meg a nyilvánosság előtt. (Bizony, nem mai épület! – és korához képest milyen jól tartja magát!) Annak idején a nemzetközi kereskedelem fontos központja volt. Virágkorát a 15. században élte, ide érkeztek be keletről a fűszerek, selyem, bőr és viasz, Krakkó pedig itt árulta a textiljét és a Wieliczkában bányászott sót és ólmot.
1875-79 között felújítátották Tomasz Pryliński tervei alapján, ekkor kapott az épület keleti és nyugati oldala egy-egy árkádsort. Az oszlopfőkön a város vezetőit ábrázoló faragott maszkok láthatóak, amelyeket Jan Matejko festő karikatúrái alapján Walery Gadomski faragta. 1895-ben az alsó csarnokba lengyel városok címereit festették fel a falra.
Jelenleg a Posztócsarnokban bazár található, ahol gyönyörű dolgokat lehet vásárolni, ha valaki rászánja a kiírt összegeket.

A Posztócsarnok után még mászkáltunk, de mivel előre foglalt jegyünk volt a Sas Patikamúzeumba, előkaptuk a telefon útvonal tervezőjét, ami azt mondta nekünk, hogy körülbelül 30 perces sétával odaérünk. Nos, mi megint hittünk neki. (Nem először és utoljára sajnos. Krakkóban az időszámítás másképp folyik. Ha az útvonal tervező azt írja, 15 perc, az legalább egy órás sétát jelent. Ha egy ottani lakos, azt mondja, hogy 10 perc séta, az legalább fél órát jelent.) Tehát, mi két kis naiv magyar turista, láttuk, hogy csak végig kell sétálnunk a Starowiślna utcán, majd csak át kell sétálnunk a hídon és ott is vagyunk, úgyhogy elindultunk.

Hiba volt! Ugyanis az a bizonyos utca, sehogy sem akart véget érni. Meleg volt, fáradtak voltunk és igazán kezdtünk nyűgösködni. De végül elértük a Gettó hőseinek terét (Plac Bohaterów Getta), ahol a patikának lennie kellett volna.

A Gettó hőseinek tere:

A teret 2005-ben újították fel, ahol hetven kisebb és nagyobb fém szék állít emléket a gettóból elhurcolt áldozatoknak.

Természetesen elsőre ezt sem találtuk meg, de végül meglett. Már tudtuk hova kell mennünk. Azonban még mindig volt időnk, úgyhogy leültünk a tér melletti villamosmegállóba „hűsölni”. Ahol döbbenten jöttünk rá, hogy a 3-as villamos bizony, pont onnan jött, ahonnan mi. El is döntöttük, hogy visszafelé villamosozunk.

Végül eljött az idő, hogy megnézzük a múzeumot.
Őszintén megvallom, mikor megláttuk, hogy milyen kicsi a múzeum először csalódtunk, mert azt hittük, hogy 5 perc alatt végzünk. Szerencsére nem volt igazunk, ugyanis a hely maga volt a csoda. Igazi interaktív kiállítás, ahol szinte mindent meg lehetett fogdosni, ki lehetett próbálni, ki lehetett nyitogatni a szekrényeket, fiókokat, a fiolákat megszagolgatni (persze csak a gyógynövényeseket). Igazán nagyon élveztük. Az a múzeum valami zseniális volt. Itthon is rendszeresíthetnék, mert akkor az emberek talán élvezettel mennének be egy múzeumba és nem csak kötelezően gyorsan végigfutják a repertoárt.

Pár szó azért a múzeumról: a Sas Patikamúzeum egykori tulajdonosa Tadeusz Pankiewicz, nem túl ismert, pedig nagyon sok szerepet vállalt a krakkó gettóban.
A gyógyszertárat édesapja, Józef Pankiewicz, 1910-ben alapította, Podgórzeban a plac Zgody-n, ami ekkor még Krakkótól független város volt.
A németek 1941 márciusában döntöttek a krakkói gettó kialakításáról, amelyre Podgórze negyedet jelölték ki és a beköltözésre két hét haladékot adtak a zsidóknak. A tervezett gettó területén helyezkedett el az Apteka Pod Orłem (Sas Patika). A németek felajánlották Pankiewicznek, hogy a városban nyithat egy másik patikát, ám ő hajthatatlan volt és mindent megtett azért, hogy a gyógyszertár az eredeti helyén maradhasson. A kenőpénzek mellett, azzal érvelt, hogy egy gyógyszertár szükséges lehet majd a gettóban, hogy megfékezzék a járványokat. Végül ő volt az egyetlen „árja”, aki engedélyt kapott arra, hogy az üzletét a gettó területén működtethesse.

A patika fontos hely lett a gettó életében, a zsidóknak különleges hellyé változott: információhoz jutottak itt, titkos találkozókat rendeztek és menedékre találtak benne. Az emberek leveleket és értéktárgyakat bíztak Pankiewiczre, aki a munkatársaival együtt kockázatot vállalva segített a gettóban élő zsidóknak. Pankiewicz több régi és értékes tórát is megmentett. Élelmiszert, árukat, hamis iratokat, gyógyszereket csempésztek, főleg nyugtatókat, amiket a gyerekeknek adtak razzia vagy szökés esetén. Pankiewicz mellett meg kell említeni azt a három, a húszas éveiben járó nőt, akik segítettek a patikusnak mindezekben: Irena Droźdyikowska, Aurelia Danek és Helena Krywaniuk.
A gyógyszertár egészen a gettó 1943-as tragikus felszámolásáig működött.
A jelenlegi múzeumot a gettó felszámolásának 70. évfordulójára, 2013-ban adták át. A berendezés nagy része megsemmisült, a korabeli fotók és a tanúk elmondása alapján újra gyártották őket.

A múzeumlátogatás után, most már a villamossal visszamentünk az óvárosba, ahol visszaindultunk a szállásunkra. Köszönhetően a telefonnak, baromira eltévedtünk és bizony elég morcosak voltunk miatta. Hmmm… hányadjára is fogadtuk meg, hogy soha, de soha többet nem bízzuk magunkat a GPS-re? Jó, hogy azt nem vágta a fejünkhöz flegmán, hogy újratervezééés…
De végül sikerült elfoglalni a szobánkat (egy négy személyes szobában voltunk ketten, szóval jó sok helyünk volt, még válogathattunk is az ágyakból), és egy gyors zuhany után úgy döntöttünk, fáradtak vagyunk és ideje pihenni. Csak este ébredtünk fel és az első dolgunk volt bevásárolni pár fontos dolgot. Visszafelé elkapott minket az eső és olyan vihar kerekedett, hogy a vacsoraterveinknek lőttek. Úgyhogy az otthonról hozott szendvicseinket elrágcsálva és egy kisebb kártyaparti után, visszamentünk aludni.

Másnap reggeli után nyakunkba vettük a környéket, hogy alaposan megismerjük és csak úgy mászkáljunk. Megnéztük a helyi termelői és zsibi piacot, ahol sok érdekességet találtunk. El is döntöttük, hogy pénteken visszamegyünk, mert kolbászt akartunk venni.
Menet közben egyszer csak Juckó felkiáltott, hogy nézd Auschwitz Last minute úttal elérhető. Nézem a táblát, nézem, de én nem látom. Aztán elkezdtünk nevetni, ugyanis az volt kiírva: Salt mine – ezt olvasta Juckó Last minute-nak. Újabb bejegyzés az Aranyköpetek by Juckó listára…
Sétánk közben eljutottunk a Jagelló Egyetemre, a Wawel környékére, sétáltunk a Visztula-parton.

Itt kell megjegyeznem, hogy a vár tövében van egy pihenőhely és turisztikai infóközpont kialakítva, ahol nagyon jól elvoltunk. Vannak kitéve ilyen kifekvős-kiülős helyek, virágok, padok, hinta. Simán el tudnám képzelni bármelyik városban, mert nagyon jópofa.

Ebédre beültünk egy étterembe, ahol a levesekről rögtön lemondtunk, mert csak hideg leveseket árultak és maradtunk a lengyelek nemzeti eledelénél a pirognál. Akkora adagot kaptunk, hogy a felét hazavittük és vacsorára megettük.
Úgy döntöttünk, hogy a még itthon kinézett Forum Przestzenie épp megfelelő arra, hogy a kedd délutánunkat/esténket eltöltsük. Először is: természetesen eltévedtünk. Másodszor: sajnos az egész épp felújítás alatt volt, így nem igazán láttunk belőle semmit. Deeeeeeeeeee… volt kiülős plázs… beülhettünk volna iszogatni – jó pénzért, bár bevallom legalább jókor jött a mosdó – ingyé’

Szomorúan kullogtunk vissza a szállásunkra, de a vacsora feldobta a hangulatot, ugyanis megismerkedtünk egy török fiatalemberrel – újságíró -, akivel angol-lengyel keverék nyelven nagyon jól elbeszélgettünk. Megosztoztunk vele a vacsoránkon és így az esténk elég jól telt, bár éjszaka megint elkezdett esni.

Jaj, itt még el kell mesélnem az élményünket a Żabka nevű bolthálózat egyik kisboltjában. Kiszaladtunk venni pár dolgot, majd odamentünk a pénztárhoz. A pénztáros lehúzza az árukat, kéri a pénzt, de közben heves magánéletet él a telefonjával, totálisan megfeledkezve arról, hogy mi várjuk a blokkot, a mögöttünk álló pedig szintén fizetne. Mikor az asszonyság felriadt, majdhogynem kidobott minket azzal, hogy „készen vagyunk”. Már vártam, hogy lengyelül majd odamorog valamit, hogy mi kéne még? Épphogy kibírtuk röhögés nélkül, míg bezártuk magunk mögött az ajtót. Többé nem mentünk vissza.

A harmadik napunk sajnos esővel és esővel és esővel indult. Eléggé elkettyentünk, de aztán kihasználtuk a délelőtti rossz időt és kimostuk a koszos ruháinkat. (A szálláson volt lehetőség egy kis plusz pénzért mosni.) Tanulság, nem kell annyi ruhát vinni, csak megkérdezni, hogy mosni lehet-e. 

Délutánra az eső elállt, ráadásul az ablakon kilesve megláttam egy plakáton, hogy pont aznap kezdődött a krakkói Pirog Fesztivál az óvárosban a Mária templom háta mögött. Lelkesen vágtunk neki – bár baromi hideg lett ekkorra – és a telefonokat eltéve (mert már nem bíztunk bennük) elindultunk egyenesen az orrunk után. És íme, ottlétünk harmadik napján ismertük fel, hogy a szállásunk bizony mindenhez a lehető legközelebb van! Ugyanis csak úgy sétáltunk a szokásos utcán, átmentünk a túloldalra és ahogy haladtunk előre, ismerősnek tűnő épületet láttunk meg.

Ekkor én meg is jegyeztem Juckónak: Juckó, az ott nem úgy néz ki, mint valami „óváros szerűség”? Ahogy közelebb sétáltunk éktelen röhögésbe törtünk ki, ugyanis az bizony maga az óváros volt: a Posztócsarnokot láttuk oldalról. Tehát, alig 5 perc sétára (10 ha lassú az ember) voltunk a főtértől. Mi meg előző nap is úgy eltévedtünk hazafelé, hogy már minden bajunk volt és szinte egymáshoz se szóltunk, nehogy egymásnak ugorjunk mérgünkben.  Egyedül a lépésszámlálónk lehetett boldog – vagy azt hihette, hogy az irodai csótányok elvesztették a telefont -, mert napi 15-20 ezer lépést tettünk meg, hála a kalamolásoknak :’)

A Pirog Fesztivál kissé csalódás volt. Ugyanis első körben mind a ketten vettünk két-két pirogot az egyik standról, ahol elég nagy sor volt. Mi naivak azt hittük biztos ott van a legfinomabb. Tévedtünk. Mind a ketten vettünk Dragon fantázianévvel egyet-egyet, aminek elvileg csípnie kellett volna, de amellett, hogy száraz volt, nem is csípett. Imádom a csípős cuccokat… nagyon… ez még pislákoló szikrát se gerjesztett bennem. Borzalmas volt. Juckó vett még mexikóit, ami szintén olyan száraz volt, mint a sivatag, pedig elvileg 2014-ben ez volt a fesztivál győztese. Fesztivál győztes? Hát maximum a sivatag kincse versenyen… Én pedig żurek ízesítésűt vettem, ami fogjuk rá, hogy ehető volt. Igaz kolbászt nyomokban sem fedeztem fel benne, de a torma elvitte a hátán az ízét.
Ezek után bepróbálkoztunk egy másik standnál is: Juckó vett két édeset én két sósat.
Juckó szerint a málnás-túrós nem volt kellemes ízű, (málnás hányás ízű volt) viszont az almás olyan volt, mint a „nagyi almás pitéje”. Én húsosat vettem (nem ízlett egyáltalán, anyukám jobban főz – sokkaaaaaaaaaaaaaaaal!), illetve spenótos-lazacosat. Tudom, furán hangzik, én sem bíztam benne, de valami mennyei volt. Mindkettőt megkóstoltam fokhagymást-tejföllel és gombaszósszal is, mindkettővel működtek. (Na jó, a húsos nem, de ez nem a szószok hibája volt).

És Juckó végre hozzájutott a kalaphoz, amire tavaly óta fájt a foga:
Este kinéztünk még a városba, mert már első nap észrevettük, hogy nem messze a szállástól van egy éjszaka kivilágított szökőkút és azt látnunk kellett. 

Negyedik nap reggeli után eldöntöttük, hogy megint elsétálunk a Visztula felé, ahol Krakot a waweli sárkányt is sikerült megölelgetnem. Sőt, vettem egy lengyel népviseletes nyakbavaló gyöngysort. Ugyan nem vagyok oda értük, de ez nagyon megtetszett:

Majd megkerestük a Zakrzówek víztározót, mert olvastuk, hogy nagyon szép. Sajnos, fürdeni nem lehet benne, de a látvány megérte. Először gyalog akartunk nekivágni (mert azt írta az útikalauz, hogy 20 perc séta a Waweltől), de aztán az egyik buszmegállóban megkérdeztünk két kedves nénit, hogy jutunk el a leggyorsabban és ők buszt ajánlottak, majd onnan 10 perc séta. A csinos cipőinkben úgyis jól ment, nem igaz? Nos, itt megint előjött a „krakkói időszámítás”, mert az a tíz perc jóval több volt. De nem panaszkodom, mert a látványért megérte még zergét is játszani és felkúszni a sziklás területen, hogy láthassuk.

Ebéd után pihentünk kicsit, majd ismét nyakunkba vettük a várost. Ekkora már profin közlekedtünk villamoson/buszon és gyalog. Mert minden út a Teatr Bagatelhez vezetett, ahonnan egy utcányi sétára volt a szállásunk.  És valahogy mindig az utolsó előtti megállóra döglöttünk ki annyira, hogy úgy döntsünk, most szállunk fel a villingerre… 
Megnéztük a Barbakánt és a Szent Flórikán-kaput.

1298-ban egy majdnem kétszáz évig tartó, a várost körülvevő két mérföld hosszú városfal építésébe kezdtek, mert a tatárjárás miatt rájöttek, hogy Krakkónak komoly védelemre van szüksége. A XIV. század elejére Krakkó egész városát egy monumentális kőfal védte, amelyet Nagy Kázmér uralkodása idején terjesztettek ki a Wawel-dombra is. A 47 toronnyal és 8 felvonóhidas kapuval rendelkező, két és fél méter vastag falat egy nyolc méter mély vizesárok vette körül. A város északi részén a Szent Flórián-kapu volt a főbejárat, amely az egyetlen, amely a régi formájában fennmaradt és mára a város egyik szimbólumává vált. Gótikus tornya 33,5 méter magas. Nevét a város védőszentjéről Szent Flóriánról kapta.
A XVII. századra kiderült, hogy ezek a falak nem elegendőek egy erős hadsereggel szemben, amit a svéd invázió be is bizonyított. 1807-ben úgy döntöttek, hogy a falakat lerombolják, az árkot pedig földdel töltik fel. Mintegy tíz évvel később itt alakították ki a ma is létező Planty Parkot. Szerencsére a Szent Flórián-kapu és a három szomszédos bástya (Szabók, Asztalosok és Ácsok tornya) megmaradt és napjainkban a tövében szabadtéri festészeti galériák kínálják képeiket.

 

Péntek délelőtt visszamentünk a piacra illetve a Galeria Krakowskába, hogy letudjuk a bevásárlásainkat. Mindketten listával érkeztünk, de nekem jó pár dolog lemaradt végül, mert persze bele se néztem a sajátomba. Vagy öt kiló csokit szermányoltam. Igen, ÖT kilót. Még a pénztáros leányzó is nézett rám, mikor felpakoltam a szajrét. Aztán meg azért pislogott, mert ékes angolsággal közöltem, hogy kártyával fizetnék. Aztán néztünk szépen egymásra, mert ő angolul én meg lengyelül nem komenikáltam. Végül szokás szerint Fairy mentette meg a helyzetet, miután közölte, hogy nincs gáz, csak a lány nem értette mit akarok. – Mert túldramatizáltad. Vagy inkább hozzá vagyunk szokva, hogy itt szólni kell, hogy kártya lesz, ott meg tök természetes nekik. :)))
Azonban nem mehetek úgy Lengyelországba, hogy ne vegyek pár lengyel nyelvű könyvet és ez bizony idén is így volt.
Megvettem Ilona Andrews Kate Daniels sorozatának első három kötetét és egy lengyel írónő Dorota Jaworska meleg regényét, a Rado Boyt. Sok jót olvastam róla, nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz.

Délutánra foglalt jegyünk volt az Oskar Schindler gyárba, most már rutinosan ugrottunk fel a 3-as villamosra, ami elvitt minket a már korábban meglátogatott a Gettó hőseinek terére. Onnan egy kisebb séta után meg is találtuk a gyárat.
Nem hiszem, hogy be kellene mutatnom Oskar Schindlert, hiszen nemigen van olyan ember, aki nem látta a Schindler listája című filmet. Schindler mintegy 1200 zsidót foglalkoztatott a zománcedény gyárában, ezzel megmentve őket a haláltól.
A gyárban jelenleg múzeum működik, a kiállítás címe „Krakkó náci megszállás alatt 1939-1945”. 45 kiállító teremben különböző témakörökre osztva ismerhetjük meg a háborút 1939-ben, a krakkói zsidók sorsát, a mindennapi életet és a családok helyzetét a megszállás alatt. A gyárat, az ott dolgozókat és a földalatti ellenállást. A vetítő teremben sikerült megnéznünk egy dokumentumfilmet, amiben három egykori ott dolgozó mesélt azokról az évekről, míg a gyárban dolgoztak. Meséltek Schindlerről, arról, hogyan kaptak ételt, mit dolgoztak és persze, hogy élték túl az egészet.

Bevallom számomra az egész ugyanolyan megrázó volt, mint tavaly Auschwitz. Még akkor is, ha a koncentrációs tábor a halál, a gyár pedig úgymond az élet helyszíne volt. Ezzel csak egyet tudok érteni. Még ahogy itt ülök és írogatok a nyugodt kis vackomban, így is félelmetes hatással van az emberre az egész. Nehéz szavakkal kifejezni az ott látottakat.
Csak ajánlani tudom, aki Krakkóban jár és megteheti, nézze meg.

Aki megment egy életet, egész világot ment meg.
/Talmud/

Este szomorúan álltunk neki bepakolni, mert másnap már mentünk haza.

Mivel 11 órakor el kellett hagyni a szállást, a csomagjainkat ott hagytuk és megint nekivágtunk a városnak. Megint elmentünk a Királyi várba, ahol tavaly is voltunk és utána a Visztula partján sétáltunk, ücsörögtünk majd tovább álltunk. Ebéd után még a főtér felé is visszamentünk, majd öt óra magasságában visszamentünk a csomagjainkért. Nagyon kedves volt a személyzet, hagyták, hogy használjuk a fürdőt és még át is öltözhettünk, hogy ne az egész nap viselt ruhában menjünk haza.
Az állomáson beadtuk a csomagmegőrzőbe a csomagjainkat, majd  még szétnéztük az állomás környékén is. És ekkor megint hatalmasat nevettünk: természetesen most jöttünk rá, hogy az állomás szinte a Barbakánnal szemben van, tehát a szállásunk gyalog olyan 15 perc, átvágva a Barbakánon és a főtéren.

Itt épp eldöntjük, hova megyünk jövőre:
A fényképen nem jól látni, de a Galéria előtt kivetítő van és székek vannak kitéve, szép nyári estéken, amikor nem esik az eső vonatra várakozás közben elücsöröghet ott az ember lánya/fia.

Bár már másodszor voltunk közösen Juckóval Krakkóban, de még így is sok minden kimaradt a látnivalókból. Biztos, hogy még vissza fogunk jönni. Egy kérés! A GPS-t felejtsük el!

Azonban jövőre irány Gdańsk!