Olvasónapló – Richard Morgan: A végzet barlangjai

Richard Morgan: A végzet barlangjai
Olvasás nyelve: magyar
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 672
Címkék: LMBTQ, dark fantasy, fantasy,

 

 

Fülszöveg:

Ringil Eskiath, a kelletlen hős, akit mocskos degeneráltnak bélyegeznek meg még azok is, akik a segítségéért folyamodnak, messzire utazott Illwrack Fattyú, a halhatatlan mágus-harcos nyomát keresve. Társaitól, Sárkányvész Egartól és Archethtől elválasztva a lelkét kockáztatja, hogy elsajátítsa azt a halálos mágiát, amely szembeszállhat a Fattyú hatalmával. Míg Archeth és Sárkányvész vérrel és szenvedéssel teli útjuk során régóta elfeledett rejtélyekre derít fényt, addig Ringilnek elképzelhetetlen próbákat kell kiállnia, amellyel életét és létezését teszi kockára.

 

Értékelésem:

Nem tudok úgy értékelést írni erről a könyvről, hogy ne az egész trilógiáíról írjak. Mert ezek összetartoznak, mint a tojás és a héja.
Főszereplőnk nem egy van, hanem rögtön három. Ringil (Gil) Eskiath, a nemes családból származó hős, akit a családja nem szívesen lát köreiben. Ennek legfőbb oka, hogy Gil meleg és ez bizony ebben a világban (mint, ahogy sajnos a mi világunkban is nagyon sok helyen) megvetendő, sőt halálos bűn. Az egyetlen ok, amiért Gil még él, hogy ő Akasztórés Hőse, a bátor katona, aki segített legyőzni a Pikkelyeseket. Sehova sem megy Hollótárs, azaz a kardja nélkül. (“Amit szívesen látnak a Hollók és más Fosztogatók Házában a Harcosok Hajnalán, Ami barátja az Elhullt Hollóknak és Ordasoknak, Ami Társad, Fegyvered és Mészárosod, ha elérsz Utad Végére; Ami nem az Eljövendő Évek édes ígérete, hanem a Szabad Élet örök biztosítéka.”)
Második szereplőnk Sárkányvész Egar, egy majak harcos, aki nem véletlen kapta a Sárkányvész nevet. Barbár harcos, aki ha kell szó nélkül odacsap, azonban a zord külső mögött valahol mélyen dobog egy mélyen érző szív. Csak meg kell találni.
Harmadik szereplőnk, Archet, a csapat női tagja, a fekete bőrű félvér, aki félig ember félig pedig a nagy hatalmú és tudású kiriath leszármazott, akit emiatt nem mindig és mindenhol látnának szívesen, azonban ő a császár tanácsadója.

A történet tömören: megállítani a gonoszt. Azonban a dolog pikantériája, hogy nem mindig tudni, hogy ki a gonosz. Gilnek megjövendölik, hogy “Sötét úr közeleg” és ezt bizony nem hagyhatják. De ki a Sötét úr?

Hárman, három irányban indulnak elvégezni a feladataikat, azonban időnként az útjaik keresztezik egymást és bizony olyankor legtöbbször kő-kövön nem marad.
Az első két kötet számomra amolyan felvezető volt, a végső harcok és titkok leleplezése előtt. No  persze, ez így túlzás, mert (bár sokan nem értenek velem ebben egyet) az első két kötetben is bár nem villámgyorsan, de azért folyamatosan kapjuk az újabb információkat és sokszor fogja az ember a fejét, hogy “nahát, hogy ez nem jutott eszembe”. Ráadásul a karaktereket annyira jól írta meg Morgan, hogy ezért, ha lehetne plusz pontokat adnék neki.
Mindhárom szereplő szövege haláli, a humorukat pedig imádom – még akkor is, ha az időnként nem kicsit mocskos.

A trilógiát akár lehetne műfajok katyvaszának is hívni, de Morgannek mégis sikerült a sok műfajt egy egésszé gyúrni és valami fantasztikusat összehozni belőle. Van itt fantasy, sci-fi, krimi, kalandregény és akció egybegyúrva. Mindezt Gil részéről némi hancúrozással kísérve, de nem marad el mögötte Archet és Eg sem, ha épp meg kell valakit fektetni (és, ha van rá módjuk). Egy posztapokaliptikus Föld, ahol emberek, istenek és idegen lények (dwendák) keverednek, mesterséges intelligenciával (a Kormányosok nagy frászok, oda kell ám rájuk figyelni!), csak nem mindig tudod, hogy most éppen ki kicsoda és hol vagy?

Richard Morgan tudja, hogy kell fenntartani az érdeklődést, tudja, hogy kell feszültséget kelteni és ó, nagyon jól tudja, hogy kell a feszültséget humorral feloldani.

És végül a harmadik kötet. Meg kell mondanom, hogy abszolút kedvencem lett a kötet, a maga 2 tégla vastagságával. Nem volt könnyű mindenhova cipelnem magammal.  Főhőseink ez alkalommal két irányba indulnak el. Gil elindul megkeresni Illwrack Fattyú nyomában és mikor a nagy semmivel visszatér, rájön, hogy barátait foglyul ejtették és ezen nagyon-nagyon bepöccen. Archet és Eg az időközben kitört háború miatt fogságba kerül, ahonnan ugyan megmenekülnek, de útjuk nem lesz valami vidám és nótaszótól hangos. Rátalálnak régi kiriath épületekre, Kormányosokra, kapnak vezetőket (félrevezetőket) és persze harc, harc és harc.
A végzet barlangjai kárpótol mindenért, amit mondjuk az első két kötetből hiányolna az ember. (Bár én nem :D) És még megható jelenetek is előfordultak.
Egyik akció jött a másik után, egyik titok követte az előzőt és robogtunk a végkifejlet felé, ami… zseniális. Nem tudok erre mást mondani, minthogy zseniális. Még akkor is, ha becsukva a könyvet ott ültem és gondolkodtam, hogy “na akkor most mi is van?” És rájöttem, hogy ez a legjobb az egészben. Mert Morgan nem rágta a szánkba a megoldást, ránk bízza, hogy is képzeljük el, mi történt valójában Gillel, Hjellel és persze, hogy ránk bízza, a végén Archidi, milyen döntést hoz, ha egyszer hazajut?

Pár kedvenc idézetem A végzet barlangjaiból:

Más szóval nincs az az isten, hogy a néhai nemzedékek minden titkát feltárják egy csapat birodalmi csírának, akik idetolták a képüket a világ déli fertályáról, hogy kérdezősködjenek. Sz’asztok, úgy tudjuk, valahol errefelé lett elföldelve egy legendás sötét úr; valaki netán megmutatná, merre? A két szemükért semmiképp.

 

A sötét helyzet frappáns összefoglalása:
A látkép immár kegyetlen idegenséggel magasodott föléjük, ráadásul úgy ült meg a köd a domb gerincén, mintha meg akarná koronázni a látképet. A kurva városnak már legalább a felét eltakarta. Meredek terep, pocsék idő, az ellenséges erők minden oldalról körülvettek. Ráadásul pont most sikerült magunkra haragítanunk a helyieket. – Uram – közölte nyíltan -, most mérhetetlenül rábasztunk.

 

Gil és a motiváló beszéd:
…És jegyezzétek meg, mert ez nagyon fontos: ha valamelyikük a csata közben a vízbe zuhan, akkor felejtsétek el, neki vége. A szavamat rá, hogy onnan nem fognak kijutni. – Na, és ha közülünk esik bele valaki? – kérdezte valaki hátulról derűs hanggal. – Inkább ne – közölte és a hangjában bujkáló kegyetlenségtől minden vigyor lehervadt. – Nem tudok segíteni rajtatok, nem lesz rá idő. Most pedig a picsába a hegyi beszéddel; ki szeretne kalózokat belezni?

 

– Ki a küldetés vezetője? A férfi összerezzent. – Klithren… Hinerioni Klithren. Immár… immár a honvédő seregek lovagparancsnoka. Ringil ajka felfelé görbült. – Nem mondod? … – Azt… azt mondják, hogy Klithren… bosszút forral ellened. Állítólag személyes ügyből. Álmában… is a te neved kántálja, tiszta gyűlölettel. – Milyen romantikus – pattant fel Ringil.

És, amikor Gil és Klithren között megfordul a fogoly és fogvatartó helyzete:
– Kényelmes? – Nem tudta megállni.
– Kapd be, buzeráns.
– Ne kísérts!

 

Fő a pontosság:
– Egy Hadfőről beszélünk, Eg. Mit mondhatnék? Nem olyanok, mint a többi Kormányos. – Beszarok, nem mondod? – Sárkányvész átvágott a lakosztályát borító fényűző fekete szőnyegen, hangjából sütött a vérjszomj. – Azt hiszem, erre rájöttem, amikor letépte, az egyik emberem fejét! – A te embered?! Különben is, ne túlozz, csak kitörte a nyakát. – Utána szépen kicsavarta, hogy vigyázhasson a saját hátára.

 

És, hogy Sárkányvész se maradjon ki az idézettek sorából:
Elcsípte, hogy valaki szellemeket emlegetett a bajsza alatt. Megpördült. − Na, persze, szellemek! Tőlük aztán kurvára nem félek. Mert már halottak. Ha kiszúrtok egyet, mosolyogjatok és integessetek! Minden mást viszont koncoljatok fel. Most pedig kussoljatok, és tartsátok szemmel a környéket!

 

5/5 pont