Olvasónapló – Jean Mattern: Szeptember

Jean Mattern: Szeptember
Olvasás nyelve: magyar
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 144
Címkék: LMBTQ, kortárs, kisregény, terrorizmus, meleg,

Fülszöveg:

Hamarosan ​tizenegy éve lesz, hogy a lányunk meghalt, de azt hiszem, szerette volna ezt a tervemet, büszke lett volna rám. Ez a gondolat újabb gondolatot szült, bekapcsoltam a számítógépet, és tudtam már, hogy az emlékezetem szeszélye szerint kell leírnom az eseményeket, hanyagolva a hivatalos kronológiát. Hogy megadjam a tisztességet a tizenegy sportolónak, akiknek még a nevét sem merik nyilvánosan kiejteni, attól félvén, hogy ettől megkeseredik az ünnepi hangulat; de azért is, hogy visszacsaljak a fénybe egy férfit, akiről még soha nem meséltem senkinek; aki a tizenegy koporsóval együtt éppen olyan végérvényesen eltűnt az életemből, mintha őt is meggyilkolták volna a fürtstenfeldbruck-i katonai repülőtér kifutópályáján.
Sam Cole volt a neve.

Egy újságíró, hajdani tudósító emlékszik vissza és írja meg napról napra 1972 szeptemberének történéseit, amikor a müncheni olimpián palesztin terroristák tartanak fogva majd ölnek meg tizenegy izraeli sportolót.
Mattern regénye nem csupán személyes hangvételű tudósítás a tragikus eseményekről, hanem egy megdöbbentő és felkavaró kaland története is, melybe az elbeszélő a túszdráma közepette sodródik egy ismeretlennel.

Jean Mattern 1965-ban született, közép-európai eredetű családban. Párizsban él és dolgozik. Első három regényét számos nyelvre lefordították. A Szeptember a negyedik, magyar nyelven a harmadik megjelent regénye.

 

Értékelésem: 

Egy pillanatok alatt fellángolt szerelem és egy borzalmas terrorista támadás története egyetlen vékonyka könyvben megírva. Nem ez az első találkozásom Jean Mattern íróval, hiszen a másik két könyvét is olvastam már, amit kiadtak magyarul, így tudtam körülbelül mire számítsak. Egyben biztos voltam: nagyon szépen megírt könyvet fogok olvasni, ami mentes lesz a rózsaszín ködtől és a véres jeleneteket boncolgatástól. Jean Mattern nem az ember “zsigereire” akar hatni, hanem a lelkére. És ezt nálam minden eddigi alkalommal el is érte.

Itt van nekünk Sebastian, a BBC tudósítója, akit felkérnek arra, hogy a Londoni Olimpiai Játékokról tudósítson. Először még el is gondolkodott rajta, egészen addig, míg eszébe nem juttatták, hogy pont 40 évvel korábban, 1972-ben Münchenben a Fekete Szeptember elnevezésű terrorista csoport túszul ejtett 11 izraeli olimpikont, akik mind életüket vesztették a nap végére. Sebastian pedig, köszönettel visszautasítja a felkérést és sokkal jobb ötlettel áll elő: megírja annak a pár augusztus végi-szeptember eleji napnak az eseményeit, amelyek az egész életét megváltoztatták – de nem csak az övét, hanem az egész világét.

1972. München – ez a dátum és ez a város már örökre összefonódik és sajnos nem jó értelemben. Sebastian, aki mellesleg egyáltalán nem sportriporter a BBC megbízásából van ott, hogy az olimpia végére egy olyan összefoglaló filmet forgasson, ami majd megfogja az embereket.

1972. München – Sam Cole a New York-i Jewish Week lap megbízásából tartózkodik az olimpián. Legfőbb  célja, hogy Mark Spitz úszóval készítsen riportot és az izraeli válogatott tagjaival.

Ez a két férfi egy esti sörözgetés mellett ismeri meg egymást. Megismeri? Ez így nem teljesen igaz, hiszen csak felfigyelnek egymásra. És igazából esélyük sincs teljesen, igazán megismerni egymást. Hiszen még Sebastian is, már abban a pillanatban, mikor rájön, hogy érez valamit Sam iránt, tudja, hogy a kapcsolatuk nem tarthat tovább, mint maga az olimpia (hiszen őt várja a felesége és a kislánya haza). De arra még ő sem számított, hogy még kevesebb idejük lesz. Ennek ellenére belevágott ebbe a furcsa kapcsolatba, hiszen minek lehetne nevezni? Ő folyamatosan epekedik Sam iránt, aki hol megjelenik, hol eltűnik, a viselkedése ellentmondásos, talán nem is túl szimpatikus. Az ember nem tudja eldönteni, hogy kedveli ezt a Samet vagy nem. Mert ez a férfi annyira furcsa, annyira különös, mégis, mikor csak Sebastianra figyel, akkor mintha megállna az egész világ és csak ketten lennének ott. Senki más, csak Sam és Sebastian. És mivel Sebastian érzései olyan mélyek, annyira hevesek, hogy az talán elég kettejüknek is, talán lehet belőle valami több, ha kapnak időt, az ember reménykedik.

Azonban nem kapnak.

Egy terrorista támadás keresztülhúzza és alig 24 óra leforgása alatt annyi érzelem, borzalom, remény és szerelem jut ennek a két férfinak, ami másnak egy életre is elég.

Borzalmas, ami történt, azonban Mattern, Sebastianon keresztül eléri, hogy bár az olvasót megrázza a támadás és a német hatóságok bénasága és hozzá nem értése miatt a 11 ember halála, mégis – egy kicsit talán ugyanúgy szégyenkezve, mint Sebastian – csak arra tud gondolni, hogy milyen hatása lesz ennek az egésznek kettejük kapcsolatára? Mi lesz velük? És, amikor Sebastian ott áll és csak egy “elsétáló ember hátát” látja, ugyanúgy összetörik a szíve. Valahol érthető, hogy Samet talán jobban megrázták az események, mint Sebastiant, talán jobban dühítette is a dolog. Azonban az ember nem viselkedik így sem a szeretőjével, sem a szerelmével, de még a barátjával és ismerősével sem. Sam tettei végig rejtélyesek maradnak, az ember a könyv végén nem érti: miért?

És, hogy számomra mi a legszebb ebben a történetben? Az, hogy Jean Mattern úgy tud erotikus, meghitt hangulatot leírni, úgy tudja átadni ezt a szerelmet, ennek a szerelemnek minden mozzanatát érzékeltetni, hogy közben egyetlen percre sem kell alpárinak lennie, visszataszítónak, nem kell naturális szexjeleneteket leírnia. Elég egy pillantás, egy ferde mosoly, egy lopva megejtett csuklóérintés, egy ajtó alatt becsúsztatott levélke.

Az ember nem egy nőbe vagy egy férfiba szeret bele, hanem egy másik emberi lénybe. És akár akarod, akár nem, a lelked egy darabját magammal hoztam, azt az éjszakát, amikor olyan rövid ideig, de olyan megmásíthatatlanul – mintha előre meg lett volna írva – szerettük egymást. Ezentúl örökre ebben a szeptemberben maradok.

 

5/5 pont