Olvasónapló – Laurie Frankel: Mindig ez van

Laurie Frankel: Mindig ez van
Sorozat: –
Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 496
Fordító: Komló Zoltán
Címkék: kortárs regény, LMBTQ, gender diszfória, 

Fülszöveg: Mindig ​ez van, ha egy család titkot őriz… és ha végül ez a titok tartja meg őket. 
Mindig ez van, ha egy család örökkön-örökké boldogan él… amíg ez az örökkön-örökké össze nem kuszálódik. 
Mindig ez van, ha a gyerekek megváltoznak… azután pedig a világot változtatják meg. 
Ő itt Claude. Ötéves, öt fiútestvér közül a legkisebb, és szereti a mogyoróvajas szendvicset. Lányruhát is szeret hordani, meg arról álmodozni, hogy ő egy hercegnő. 
Ha majd felnő, mondja Claude, lány szeretne lenni. 
Rosie és Penn azt szeretné, ha Claude-ból az lenne, aki lenni akar. Csak abban nem biztosak, hogy ezt készek megosztani a világgal. Egykettőre az egész család Claude titkát őrizgeti. Míg az egy napon ki nem robban. 
A Mindig ez van a revelációkról, az átalakulásokról, a tündérmesékről és a családról szóló regény. És arról, hogy mitől van az, hogy mindig ez van: a változás mindig keserves és csodaszerű és ismét csak keserves, a gyermeknevelés mindig ugrás az ismeretlenbe, drukkolva és szívünket-lelkünket beleadva. A gyerekek felnőnek, de nem mindig a terv szerint. Azok a családok pedig, amelyeknek titkaik vannak, nem őrizgethetik azokat örökké. 
Történeteinket és titkainkat elárulni keserves dolog. És néha veszélyes is. Mégis ezt kell tennünk, mert az élet így lesz jobb mindenki számára. 

Értékelésem: Először a könyv borítója keltette fel a figyelmem, majd, amikor elolvastam a tartalmát, tudtam, hogy muszáj elolvasnom. Nem olyan régen olvastam Charity Norman: Luke Livingstone titkos élete című könyvét, amiben egy ötvenöt éves férfi végre rászánja magát és elmondja feleségének és gyermekeinek, hogy ő mindig is nőnek érezte magát, már gyerekként is. Nagyon megfogott az a könyv, érdekes volt olvasni, mit érezhet egy felnőtt férfi ilyen helyzetben. 

A Mindig ez van is a gender diszfóriáról szól. Azonban itt egy gyermek és annak családja szemén keresztül. Adott nekünk egy család: apa, anya és az öt fiúgyermek. Rosie, az anya orvos (nem is akármilyen, nagyon jó orvos), Penn, az apa író, álmodozó. Anya dolgozik, hogy a családnak legyen miből megélni, míg apa otthon van a gyerkőcökkel, mos, főz és írja a könyvét. Nem utolsó sorban, mesét mond a gyerekeinek. Mindegyik gyermekük különleges és mindegyikük egy igazi külön világ. Négy fiú után Rosie szeretne végre egy kislányt, de végül ötödszörre is egy kisfiú születik. Claude a család szeme fénye, mindenki szereti. Rosie és Penn próbálják úgy alakítani az életüket, hogy az a lehető legsimábban menjen. Persze, ez öt gyerekkel nem olyan könnyű ám. De minden nehézséget, minden aggódni valót úgy kezelnek, hogy azt meg kell oldani. Az aggódni való dolgokat rangsorolják és azzal foglalkoznak, ami a legsürgetőbb. Persze aztán előfordul, hogy nem jól rangsorolnak. 
Ebben a családban, ebben a közegben a kis négy éves Claude egyszer csak bejelenti, hogy ő kislány szeretne lenni, ha megnő. Babákkal akar játszani, bikinit szeretne hordani, azt akarja, hogy barátnői legyenek. Ő is királykisasszony lehessen. A szülők először úgy gondolják, majd kinövi. Mikor kiderül, hogy a gyerek nem fogja kinőni, akkor pedig eldöntik, hogy mindent megtesznek azért, hogy gyermekük boldog legyen. 
Ha Claude kislány akar lenni, akkor kap kislány ruhát és abban mehet oviba. 
Azonban azzal nem számolnak, hogy a körülöttük élők, hogy fognak mindehhez viszonyulni. És amikor szembekerülnek egy kemény helyzettel, a hét tagú család elköltözik az ország másik végébe, hogy Claude-nak, aki már Poppy boldog és könnyű élete legyen. 

A könyv iszonyatos kettősséget hagyott bennem. Egyrészt nagyon szerettem, hogy a szülők ennyire lazán kezeltek mindent (félreértés ne essék: nem felelőtlenül, mert mindig, mindent átgondoltak) azonban pont ez volt az, ami hihetetlen volt számomra. Rosie és Penn annyira jót akart Poppynak, hogy közben időnként úgy tűnt, elfelejtik, hogy rajta kívül van még négy gyermekük, akiknek az életét nem biztos, hogy jó, ha megbolygatják, egy miatt. Hogy annyira meg akarták könnyíteni Poppy életét, hogy képesek voltak az új helyen titkolni, hogy Poppy valójában fiú és ezt a bátyjainak is titkolni kell. Hogy elfelejtették/eszükbe se jutott, hogy ez a fiúkat igenis zavarja. Nem az, hogy a kisöccsük hirtelen a kishúguk lett. Hanem az, hogy a szülők titkolják, mintha szégyellnék. És utána csodálkoztak, ha a másik négy fiú a maga módján igyekezett erre felhívni a figyelmüket, amire nagyon sokáig süket és vak a két szülő. 

A könyv valamilyen szinten túl idealizált. Nagyon kevés család engedheti meg magának, hogy fogja magát és elköltözzön az ország másik végére. Nagyon kevés család engedheti meg, hogy csak az egyik szülő dolgozzon (főleg öt gyerek mellett). És nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy amikor a titok kirobban – már pedig Mindig ez van, mindig, minden titok kiderül -, akkor anyu fogja a gyermekét és Thaiföldre mehessen vele pár hónapra. Ennek ellenére nagyon tetszett, ahogy beleláthattunk a szülők gondolataiba, ahogy az orvos és az író másként látta a gyermekük jövőjét, másképp közelítették meg. Penn meséje, amivel igyekezett a gyerekei életében bekövetkező fontos eseményekre és kérdésekre valamilyen útmutatást nyújtani, tetszett. Néha már soknak tartottam, de a végére kikerekedett egy olyan végtelen történet, aminek lett ugyan vége, de csak az olvasó számára.
Szerettem, hogy megismerhettük a nagyobb fiúkat, Roo-t, aki nagyon hamar kamaszodik, aki lázadozik, aki butaságokat csinál, de imádja a húgát és rosszul tűri a homofóbiát. Még akkor is, ha van egy időszak, amikor még a szülei is azt hiszik, hogy legidősebb gyerekük homofób. Itt van Ben, a nagyon okos fiú, aki egy évet ugrik és ezért Roo-val jár egy osztályba. Ben, aki csendes, magába húzódó, és a maga csendes módján már kamaszként is bölcs kis ember, csak a szülei a sok gyerek között, nem mindig hallják meg a hangját. És az ikrek: Orion és Rigel, a mókamesterek, akik a leglazábban kezelik a dolgokat látszólag, de nagyon nem tetszik nekik, hogy Poppyt titkolják. 
Ez a négy fiú, ez a négy imádni való testvér, akik magukban őrzik a titkot, de csoda-e, ha mindannyian elbuknak a titoktartó szerepében? 

És persze itt van  Claude/Poppy a kisfiú, aki lány akar lenni. Aki olyan védett családban él, hogy amikor ki kell menni a világba a többiek közé, nem érti, miért olyan nagy gond, hogy lány ruhát visel. Miért kell neki a védőnő mosdóját használni? Később miért kell neki a pizsipartion a fürdőszobában átöltözni és nem a többi kislány előtt? És bár Poppy nagyon boldog kislány, ő is átérzi, hogy ez a titkolózás nem helyes, nem jó. És amikor kiderül a dolog, saját magát hibáztatja, úgy érzi, hogy neki büntetésként a sok hazugságért muszáj Claude-nak lennie és soha többé nem lehet Poppy. 

A Thaiföldön töltött időszak leírása nagyon megfogott, érdekes volt a két világ közti különbség. Ahogy Claude szép lassan a körülötte élőknek és a Buddhista felfogásnak köszönhetően rájön, hogy ki is ő valójában és bár az élete ettől még nem lesz sokkal könnyebb – hiszen még csak tizenegy éves -, de már tudja, hogy ő más. Ő se nem fiú, se nem lány. Egy “fura süti”, de őt így kell elfogadni, így kell szeretni. 

A könyv nagyon fontos mondanivalóval rendelkezik, nagyon fontos témát boncolgat. Fontos lenne, hogy minél több szülő és gyerek elolvassa, mert a gender diszfória nem olyan ritka, mint, ahogy azt szeretnénk elképzelni. És muszáj segíteni ezeknek a gyerekeknek, ha nem szeretnénk, hogy nyomorult felnőttekké váljanak (már amennyiben megérik a felnőtt kort és nem lesznek öngyilkosok vagy erőszakos halál áldozataivá). 
Magyarországon még mindig nagyon nagy az elutasítás a másság iránt. Már a homoszexuálisok is kiverik nagyon sok embernél a biztosítékot, a transzfóbia talán még ennél is nagyobb. (Ami számomra megdöbbentő és szomorú, hogy a homoszexuálisok között is nagyon sok a transzfób.) 

Minden hibája ellenére el kell olvasni ezt a könyvet, mert a hibák között megbújik mindazon fontos mondanivaló, amit igenis mindenkinek végre fel kellene fognia. Egy gyerek/ember nem választja meg nemi identitását, nem választja meg, hogy ő férfi vagy nő. Mázlisták azok az emberek, akik jól érzik magukat született testükben, akiknek nem kell megbirkózniuk azzal, hogy férfi létükre nő, nő létükre férfi a lelkük. Nem attól lesz valaki homoszexuális, hogy egy meleg/leszbikus pár neveli fel. Nem attól lesz valaki meleg, mert véletlenül meleg jelenetet lát meg egy filmben/olvas el egy könyvben. 
Ideje lenne, ha a társadalom azon része, akik bárki iránt is intoleránsak (és itt nem csak a melegekről vagy a transz személyekről van szó, hanem mindenkiről), felébrednének és rájönnének, hogy ez a világ úgy szép, ha színes és tarka. 
Mert amúgy szürke és unalmas lenne. 


4/5 pontot megérdemel