Újra kirándultunk – Végre!

 Utoljára 2020. szilveszterén írtam bejegyzést. Nem terveztem ilyen hosszú kihagyást, de a tavalyi évünk és a mostani is nagyon sok rossz és kellemetlen élményt hozott számunkra és őszintén szólva, azokról nem akartam írni. Hosszabb és értelmesebb könyvértékelésekhez se volt hangulatom. 

Mivel mindig is szerettem a lengyelországi útjainkról élménybeszámolókat írni, ezért szántam rá magam arra, hogy újra elővegyem a blogot. (Nem ígérem, de megpróbálok majd sokkal sűrűbben jelentkezni ezután.)

Talán azzal kellene kezdeni ezt a mostani élménybeszámolót, hogy még januárban (2022.), miután az előző elnök lemondott az MLNÖ vezetéséről, engem választottak meg helyette a képviselőtársak. Ezzel nem kevés munka szakadt a nyakunkba, de úgy gondolom eddig egész jól vettük az akadályokat. Az első nagyobb megmérettetésünk már rögtön februárban megérkezett, amikor megszerveztük az első Fánkbulinkat, azaz a Zsíros csütörtököt, a hagyományos lengyel torkos csütörtököt. Ezt követte márciusban a Lengyel-Magyar Barátság Napja, majd júniusban (miközben voltak más rendezvényeink is) csatlakoztunk az idén először megrendezett Lengyel Nyár 2022. rendezvénysorozathoz, egy egész napos Lengyel Kulturális Műhelynap keretében. Nagyon élveztük és hatalmas élmény volt számunkra. Nem utolsó sorban, megtisztelő volt, hogy Andrzej R. Kalinowski konzul úr is részt vett a rendezvényünkön és nagyon sok jót mondott rólunk.

A következő nagy megmérettetés a szokásos nyári MLNÖ által szervezett nyári tanulmányút megszervezése és megvalósítása volt. Azt kell mondanom, hogy kisebb zökkenőket leszámítva jól sikerült.

 

Mindezen bevezetők után lássuk, hova is sodort minket idén kalandvágyunk (A kékkel írt részek szokás szerint Juckó kiegészítései).

 

2022. augusztus 5-7. között egy három napos emlékúton vettünk részt, Wadowice, Krakkó, Auschwitz, Zalipie útvonallal. Az idei út különlegessége volt, hogy nem csak a jól ismert lengyel közösség tagjai közül vettek részt az úton, hanem jutalomútként elhívtuk magunkkal a Miskolci Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnázium fuvola és fagott tagozatos diákjait és felkészítő tanárukat Flach Antalt. (Nekem is nagyon jó volt újra csatlakozni az MLNÖ régen látott tagjaihoz, sajnos a Covid, és egyéb magánéleti gondok miatt nekem is két év óta először volt ez az első nagyobb kiruccanásom.)

Pénteken hajnal ötkor indultunk a Búza térről és egyenesen első állomásunk, Wadowice felé vettük az irányt, ahol Szent II. János Pál pápa szülőházában berendezett múzeum volt úti célunk. Szerencsénk volt, a tervezett időben értünk oda és viszonylag könnyen megtaláltuk a pápa szülőházát. Na jó, bevallom, hogy a bazilika rossz oldalánál mentünk fel a lépcsősoron és először azon az oldalon kerestük a házat, de aztán komolyan elég gyorsan megtaláltuk. Nagyon érdekes volt végig követni Karol Wojtyla életútját, hogyan lett a lengyel papból a XX. század legjelentősebb pápája. Még akkor is jelentős pápa, ha sok döntésével egyáltalán nem értek egyet, de ez legyen az én egyéni szociális problémám. :) Audio idegenvezetéssel nézhettük meg a múzeumot, ami nagyon jó dolog, mert mindenki a saját tempójában haladhatott. Ami a végén nem tűnt annyira jó dolognak, mert voltak páran, akik ezt a tempót igazán csigásra vették és várhattam rájuk a kijáratnál, hogy tudathassam velük, mennyi szabadidő áll még rendelkezésükre. A csoportos kirándulások rákfenéje. :D  (Hát, ez mindig meglesz, de ennyi még taláááááááán… talán belefér :D. Ez az Audio idegenvezető viszont nekem kimondottan tetszett, mert bár az út során visszafordulni nem lehetett, kifejezetten jól lehetett követni a kiállítás anyagát. Személyes élmény… hogy miután lopásgátló volt a ketyerén, szépen becsipogtam a kijáratnál, ahogy a ruhatárba mentem volna. Morcos tekintetű ajtónálló bácsi fenyegető közeledtére észbe is kaptam, mondtam sorry-sorry és már akasztottam is le a nyakamból. A mögöttem járóknak meg még visszakiáltottam, hogy ott akasszák fel a kis tárolóra, amit csak utóbb vettem észre, nehogy úgy járjanak, mint én. Hiába, na… nem is Juckó lennék, ha nem történne valami hasonló.)

Néhány kép Wadowicéből: 

 

 

A múzeum látogatása után, többen megkóstolták a Szűz Mária bazilika mögötti cukrászdában a „pápai krémest”, ami János Pál kedvenc édessége volt. Én kihagytam, mert a tejes dolgokkal amúgy is hadilábon állok, út közben pedig úgy kerülöm őket, mint más a pestises embereket. :D De, ahogy azt többektől is hallottam, nem vesztettem vele sokat. (Ahogy azt mindenki tudja: a házi a legjobb és kész.)  (Szóóóóóóóval… Juckó nem hagyta ki a khm… legfinomabbként árult pápai krémest. Ami nem kicsit volt csalódás, mert gyakorlott sütő-főző emberkeként egyből kiéreztem, hogy á-á, ez a krémes bizony porból készült, annyira csípte az a fránya aroma a nyelvem. A jó pápánknak valószínűleg nem EZ a verzió volt a kedvence. Szerintem meg nem ez a legfinomabb.)

Természetesen, ha már ott voltunk, akkor a bazilikába is bementünk, hiszen vétek lett volna kihagyni. A bazilika az 1700-as évek végén épült barokk stílusban, amit le se tagadhatna. Gyönyörű a belseje, az ember órákig elidőzhetne benne. Természetesen hagytunk magunk után egy kis nyomot.

 

Utunk következő állomása Krakkó volt… azonban odaérve szembesültünk vele, hogy bár reméltük sikerül megelőznünk a Tour de Pologne 2022 kerékpárverseny krakkói szakaszát, ez nem jött össze. Ennek örömére az utánfutós buszunkkal tettünk vagy három kört a rendőrök nagy örömére, mert mi makacsul be akartunk fordulni az utcánkba, ők azonban makacsul nem engedtek be minket. Végül Péter (aki Tamarával autóval követett minket) bevágott elénk és próbálta jobb belátásra bírni a rendőröket, de neki se sikerült. Végül a Wawelnél le kellett parkolni a buszt és gyalog indultunk el a fél órányira lévő szállásunkra, hogy a vacsorát elérjük. Azonban ez senkit sem tört le, különösen mert több kerékpárverseny rajongó is volt a csoportban, akik még a vacsorát is félbe hagyva kimentek és jó hangosan szurkoltak a kedvenceiknek.

A vacsora: immár legalább ötödik alkalommal állapítottam meg, hogy jobban járok, ha soha nem kérek a magam számára laktózmentes – Péter szavaival élve: mókusmentes - külön étkezést, mert mindig megjárom. Sajnos, bár a lengyel konyha nagyon finom és az eddig útjaink 99%-ban nagyon finomakat ettünk, idén ezt nem mondhattuk el. Legalábbis nekem nem ízlett az első vacsora. Ízetlen és ocsmányul kinéző levest kaptam – amit be se tudtam azonosítani mi lehetett. Anya szerint: mindentbele leves. (Én csak költőien Petőfi-levesnek kereszteltem el. Minek nevezzelek. A nem laktózmentes se volt jobb, mert azt a lengyeles paradicsomlevesnek készítették el. Fairy anyukájáéhoz képest ez kanyarban sem volt.) A második egy fokkal jobb volt. Szerencsére a többi étkezésünk svédasztalos volt és akkor legalább azt választhattam magamnak, amit szeretnék. (Szegény konyhások mindent megetettek, hogy a laktózmentes dolog érvényesüljön, de azzal nem számoltak, hogy bizony elég finnyás vagyok. Hiába tették ki nekem a kancsó laktózmentes tejes és mellé a kukoricapelyhet, mert egyikkel se élek. Tejet semmilyen verzióban nem iszok. De nem maradtam éhen, találtam tejmentes ételeket a kínálatban. :) )

Vacsora után – és miután a buszunk is szerencsésen megérkezett a hotelhez – mindenki berendezkedett és pihent egy kicsit, majd páran elindultunk a Wawelhez, hogy az esti homályban/sötétségben megnézzük, ahogy Wawel bősz sárkánya tüzét fújja. Igaz, hogy Péternek köszönhetően az odavezető utunk legalább a duplája volt, de nem bántunk, mert sok érdekességet láttunk út közben is, ráadásul nagyon jót beszélgettünk és ökörködtünk közben.

 

A waweli sárkány

Természetesen nem csak a sárkányért érte meg elsétálni idáig, hanem a gyönyörűen kivilágított Visztula látványáért is. Döbbenetes volt látni, hogy milyen élet van a folyó partján, ahol a legkisebbektől az idősebbekig mindenki jól érzi magát.

 

Másnap Auschwitz volt a nap fő programja, ahova már korán elindultunk, hogy időben odaérjünk. (Nem mindenki, ugyanis a csapatból négyen úgy döntöttek, hogy inkább Krakkóban maradnak. Emőke később lelkesen mutatta és mesélte, hogy talált egy nagyon jó zeneboltot, ahol fillérekért jutott bakelit lemezekhez.) Sajnos, ezen a napon az időjárás egyáltalán nem volt kegyes hozzánk, ugyanis az előző naphoz képest jóval hűvösebb volt, ráadásul hűvös szél és eső is nehezítette a dolgunkat. Mi azonban nem vagyunk cukorból és ez sem tántorított el minket attól, hogy megnézzük a XX. század legnagyobb borzalmas tetteinek színhelyét. (Nem hát, plusz 10 zlotyért lehetett kapni jó fajta színes esőkabátot, amiből nekem sárga jutott. Meg is jegyeztem, hogy már csak a Műanyag felirat hiányzik a mellkasomról és elmehetnék szelektív kukának halloweenkor. És jól meg is párolódtunk benne, ahogy az épületek között haladtunk.) Ewa személyében egy nagyon jó idegenvezetőt kaptunk, aki nagyon sok újdonságot mesélt el nekünk a helyről és az ott történtekről. Mindenkit megráztak az ott látottak és hallottak. Személy szerint azt sajnáltam nagyon, hogy mivel csoportosan mentünk be és ugye magyar csapat az idegenvezetőnk főleg a magyar vonatkozású barakkokba vitt be minket, azonban így kimaradtak olyan megdöbbentő és felkavaró barakkok, amelyekben Juckóval mi már jártunk 2018 nyarán. (Erről itt írtam: Krakkó 2018. augusztus 08-12. (fairytundervilaga.blogspot.com)) (És most ugyanolyan letaglózó volt, mint négy évvel ezelőtt. Főként annak tudatában, hogy mennyi gyűlölködés van úgy az országunkban, mint a világon. Sajnos szomorú, hogy az emberek – tisztelet a kivételnek – semmiből sem tanulnak, hiába áll előttünk a történelem eme fájdalmas mementója.)

Még az Auschwitz felé vezető úton Gábor nagyon sok érdekességet és döbbenetes tényt mondott el nekünk arról, hogy történhettek meg ezek a borzalmak és felhívta a figyelmünket arra, hogy mi mindent és hogyan figyeljünk meg, amikor odaérünk.

 

Auschwitz-Birkenau

 

Mikor visszatértünk Krakkóba – ahova sajnos magunkkal vittük a rossz időt – a diákokkal és a tanárúrral, meg a hozzánk csatlakozó kisebb csapattal felsétáltunk a Wawelbe, azaz a Királyi palotába. Sajnos az idő rohamosan romlott, ezért ténylegesen csak gyorsan megnéztük a főbb látnivalókat és meséltünk pár érdekességet a diákoknak. Nagyon sajnáltuk, hogy rendezvény miatt a Székesegyházba nem mehettünk be, így nem volt módunk bemutatni a Zsigmond-harangot, Szent Hedvig sírját és ereklyéit és még megannyi látnivalót. Én már ekkor nagyon fáztam, ugyanis idén is én voltam az ügyeletes „nem lesz rossz idő, tehát nem viszek meleg cuccot” tag és persze meg is jártam miatta. Zsuzsi ugyan felajánlotta párszor a kabátját, de őszintén szólva a fél karom se fért volna bele. Némi méretbeli különbség van köztünk. XD

Vacsora… na jó, mesélnem kell a második vacsoráról is. Először is, a rizs mellé szánt csirkés raguféléből cseppet kevesebbet adtak, mint, ahányan voltunk. Ráadásul ebből is kifelejtettek olyan alapvető dolgokat, mint a só. Teakészítésnél szembesültem vele, hogy na basszus, nincs citrom. Citrom nélkül nem iszok teát! Juckó azonban megoldotta, ugyanis odament a citromkarikákkal ízesített vizeskancsókhoz és simán kihalászott nekem belőle citromot. Köszi Juckó! (Nincs mit :D És ezek után mondják ránk, hogy nem vagyunk kreatívak. Ha kell, találunk megoldást mindenre is.) Azonban a többiek sem úszták meg meglepi nélkül: a túrós palacsinta savanyú volt, mint a – legyünk stílszerűek – citrom, ugyanis a túró nem volt ízesítve. Juckóval egyszerre jutott eszünkbe, hogy a teához adott cukorral be kell keverni a túrót és ehető lesz. Az ötletet aztán többen követték. :D (Azt tudni kell, hogy reggelinél volt túró – talán tejföllel kikeverve, de csak annyira, hogy kb. szendvicskrém állagú volt. Igen ám, de az édes volt. Erre számítottam a vacsinál is, és gyorsan vissza is mentem, hogy jól megpakoljam belőle a tányért. Na, de most megleptek a konyhások, mert ez nem volt édes. Gond egy szál se, a Fairy által leírtak szerint megoldottuk.)

Vacsora után páran visszamentünk a belvárosba, ez alaklommal a Főtér volt a célállomásunk. Most nem hagytuk, hogy Péter vezessen minket, így viszonylag gyorsan értünk oda. Juckóval rájöttünk, hogy kicsit megkoptak az ismereteink, mert az egyik elágazásnál, mi mindenképp a másik irányba akartunk menni, mint amerre a GPS vezetett minket. Nos, ez alkalommal jó, hogy a többiek nem ránk hallgattak. (Hát igen… sűrűbben kéne Krakkóban járnunk, de azért így is jó volt újra látni olyan helyeket, amiket a korábbi kirándulásainkból felismertem.)

A Főtéren lelkesen mutogattuk az egy szál kalandvágyó diáknak és a tanár úrnak valamint a menyasszonyának a főbb látnivalókat, mint pl. a Sukiennice (Posztócsarnok). Bár már zártak, a biztonsági őr nagyon jó fej volt, mert kisebb rábeszélés után megengedte, hogy Anna bemehessen és készíthessen pár fényképet. Péter nagyon szívhez szólóan adta elő, hogy szegény diáklány életében először van Krakkóban és kicsi az esélye, hogy valaha is újra eljön, hadd mutathassa már meg otthon a szüleinek, mi mindent látott. :D

A felemás tornyú Mária-templomról, Péter kislánya, Tamara lelkesen mesélte el a templomtornyok építésének történetét – két testvér építtette, akik versengtek, melyikük tornya lesz a magasabb, de végül a fiatalabb megölte a bátyját, majd ő is öngyilkos lett. A Posztócsarnok egyik kapuja felett lóg egy tőr, a legenda szerint ezzel ölte meg az ifjabb testvér az idősebbet. A téren látható Krakkó legrégebbi temploma a kis középkori Szent Adalbert-templom, a Posztócsarnok elején pedig ott áll az egykori Városháza tornya.

Természetesen, ha már itt jártunk, nem hagyhattuk ki Adam Mickiewicz szobrát sem, amely a főtéren áll és amire megint egy hadseregnyi ember mászott fel, így megint nem sikerült egy normális fényképet lőni róla. Esküszöm, ha újra Krakkóban leszek, inkább felkelek hajnalok hajnalán és akkor megyek fényképezni, hátha beelőzöm a sok turistát.

 

 

Vasárnap bár nem úgy terveztük, de sikerült nagyon korán kelnünk, aminek aztán meg is lett a pozitív eredménye. (Szerintem már annyira bennünk van a korai kelés, hogy nem is menne másként.) Miután rendbehoztuk magunkat, elindultunk a környéken, hogy megkeressük azt a kiállított mozdony, amiről Péterék előző nap meséltek. Meg is találtuk és tényleg döbbenetes volt. Ezt követően besétáltunk a szállásunkkal szembeni hatalmas parkba, ahol először belefutottunk Wojtekbe, a lengyelek híres katonamedvéjébe. Na jó, csak a szobrába. Wojtek medve, 1942-ben vonult be a lengyel hadseregbe, hivatalos állományba vették, még saját katona- és fizetési könyve is volt. 1944-ben részt vett a híres Monte Cassino-i csatában is. Wojtek szobra után tovább barangoltunk a parkban, ahol rábukkantunk egy nagyon-nagyon sok szoborból álló válogatásra: Lengyelország leismertebb hősei, hírességei voltak a mellszobrokon. Nekem nagyon tetszett, hogy a legjelentősebb személyeket (mint pl: Maria Skłodowska-Curie, Ignacy Jan Padarewski, Tadeusz Kościuszko, Józef Piłsudski, II. János Pál pápa stb) a park közepén helyezkedik el és mindegyik szobor körül fehér-piros virágokat ültettek.

A reggeli és a csomagolások után elindultunk Zalipie-be, a „festett faluba”. A falu érdekessége, hogy a faluban körülbelül harminc majorságban tekinthető meg, ahogy a házakat vagy a gazdasági épületeket az ottani asszonyok jellegzetes virágmotívumokkal festették be.

Elsőként a Dom Malarek – A Festőnők Háza múzeumban álltunk meg, ahol nagyon sok érdekességet tudtunk meg a faluról és arról, hogy alakult ki ez a szokás náluk. Megtudtuk, hogy ezek az asszonyok igazából nem képzett festők és hogy mindenki a rá jellemző egyedi virágmotívumokat használja. Ezek mind képzelt virágok. A múzeumban volt egy nagyon barátságos cica, aki szó szerint kikövetelte mindenkitől a neki járó simogatást. (Igazi kis hízelkedő volt a cicus, nem lehetett nem megdögönyözni.)

Ezt követően elindultunk a szintén festett katolikus templom felé, de út közben megnéztük az elénk kerülő szépséges házakat is. Az egyik háznál egy néni be is invitálta az egész csapatot magához, még a házába is bemehettünk. Tamara nagyon ügyesen elbeszélgetett a nénivel és még azt is megtudta tőle, hogy már hetven éves és lányával festik a házat és az apró ajándéktárgyakat, amiket meg is lehetett vásárolni.

A templom megtekintése után elindultunk hazafalé… és itt történt a három napos út egyetlen igazán kellemetlen incidense. Ugyanis az egyik velünk utazó hölgy, már nagyon unta magát – az ilyen egyáltalán miért jelentkezik egyáltalán csoportos kirándulásra? – és elkezdett sürgetni minket, hogy mikor megyünk már haza? Amikor aztán megjegyezte – már a busznál -, hogy ezt a csapatott pisztollyal kell kényszeríteni, hogy végre megmozduljon, kissé felhúztam magam. Közöltem vele, hogy ez nem olyan társaság, ahol fegyverrel fenyegetjük egymást. Az egész szépsége az volt, hogy amikor megálltunk a kötelező fél órás pihenőre, már majdnem mindenki ott volt időben, de ő és a társasága csak kb. húsz perccel később jelent meg. Juckó meg is jegyezte jó hangosan, hogy most már kapkodja magát mindenki, hiszen „sietünk” haza. (Bevallom, nagyon utálom, amikor valaki – felnőtt létére – így viselkedik és ilyenkor belőlem se a kedvesség tör elő. Az isten szerelmére, egy szuper kis csapattal elmegyünk meglátogatni olyan helyeket, amiket máskor talán nem láthatnánk és csak a savanyú képpel való nyavalygás megy? Ugyan már!)

 

Ezt leszámítva nagyon jó volt és jól éreztük magunkat a három nap alatt. Jó volt újra kimozdulni és csak bízom benne, hogy semmiféle Covid/majomhimlő/egyéb kórságok nem tesznek most már keresztbe nekünk és nem kell megint ilyen sokat várni egy újabb csoportos vagy éppen egyéni útra.

 

 

Miután kigyönyörködtük magunkat a templomban, elindultunk hazafelé. Biztos, hogy ha nem is csoportosan, de Juckóval még sokszor visszatérünk Krakkóba és környékére, hiszen még olyan sok felfedeznivaló vár ránk. 

Fairy és Juckó