Krakkó 2018. augusztus 08-12.

Az első élménybeszámolót utólag írom meg. Sokat gondolkodtam azon, hogy érdemes-e, de annyira élveztem, hogy muszáj megírnom, nehogy később elfelejtsem. Juckóval (akit sokat fogok emlegetni, mivelhogy a legjobb barátnőm :D )már nagyon régen eldöntöttük, hogy egyszer elmegyünk ketten Krakkóba, mivel ő még sosem járt ott.



Így aztán április-májusban el is kezdtük az előkészületeket. Először is szereztünk magunknak szállást, ami a Green Hostel lett végül. A szállásról annyit tudok mondani, hogy pont megfelelt nekünk. Nem kerestünk luxus szállót, nekünk olyan kellett, ami olcsó, a központban van, könnyen elérhető. Mindent megkaptunk és mellé még nagyon kedves személyzetet, de erről majd később. Miután meglett a szállásunk, lefoglaltuk Auschwitz-ba is a belépőjegyeinket, mert hónapokkal korábban már alig lehet kapni. Mázlink volt, sikerült ingyenes sétajegyeket kapnunk. Mivel én tudok lengyelül, nem kellett idegenvezető. És amúgy is, mint kiderült, minden ki volt írva angolul, azzal pedig Juckó boldogul nagyon jól. :) Mindezek után rá kellett jönnünk, hogy valahogy ki is kell jutnunk. Nos, mindenféle átkozódások és mérgelődések után végül a MÁV-nál maradtunk. Ez azzal járt, hogy először fel kellett menni Budapestre, majd onnan pontosan 10 órányi vonatozás várt ránk Krakkóig. (Ami végül majdnem egy órával több lett, mert késett a vonat.) Éjszakai vonattal mentünk, mert a nappali dögmelegben biztos, hogy kikészültünk volna, klíma ide meg oda. Milyen volt az út? Fárasztó. El is döntöttük, hogy soha többé nem megyünk ülőhellyel, legközelebb hálófülkés jegyet veszünk.  
Persze, azért próbáltunk kényelmesen elhelyezkedni, amíg tudtunk (hazafelé olyan tömött volt a vonat, hogy volt, aki szó szerint a folyosón a padlón aludt, mert nem bírt ülni.)
 

Reggel valamivel 7 óra után értünk Krakkóba, ahol rögtön beszereztünk egy kis reggelit, mert már nagyon éhesek voltunk. Ha szereted a szendvicseket és azt sem bánod, ha nem kerülnek egy vagyonba, akkor a krakkói vasútállomáson lévő szendvicsesek a kedvenc helyeid között lesznek. Ínycsiklandó és nagyon finom szendvicseket ettünk itt. Utána jött a tanakodás, hogy is jutunk el a szállásra. (És itt kérek utólag is elnézést Juckótól, mert korábban eszembe se jutott, hogy megkérdezzem a szállásadóinkat, hogy ugyan van-e valamilyen tömegközlekedési eszköz, ami elvisz oda. Persze volt, mint később kiderült.) Nekiindultunk gyalog, rábízva magunkat a telefon GPS-ére. Öreg hiba! SOHA ne bízz a GPS-ben! Az eredetileg 15 perces utat sikerült kb. 45 perc alatt megtennünk, mert egy helyen teljesen más irányba küldött minket. Végül azért odaértünk, ahol nagyon kedvesen fogadtak minket. Egyetlen negatívum: ragaszkodtak a délután 2 órai szálláselfoglaláshoz. Ugyan megengedték, hogy megőrzik a csomagjainkat (ezt korábban le is beszéltem velük), de azzal nem számoltunk, hogy majdnem 24 órát leszünk talpon, mire újra ágy közelébe kerülünk. Mindezt úgy, hogy idehaza is vonatoztunk egy sort és ugye jött a krakkói vonatozás, majd 6 órányi csavargás a városban, hulla fáradtan, pokoli hőségben. Elsőként a Visztula partjára sétáltunk, ahol egy árnyékos padra levetettük magunkat és próbáltuk kifújni magunkat.

 Még a kimerülés határán is megállapítottuk, hogy gyönyörű.

Persze, utána elindultuk és a nyakunkba vettük a Wawel környékét és a piacteret, ahol első dolgunk volt árnyékos helyen leülni és (baromi drágán) hideg vizet venni egy kis helyi süteménnyel.

 A süteményem, fekete ribizlis finomság volt. 

 Húztuk az időt, amennyire lehetett, de utána újra nekiindultunk. Őszintén megvallva nem igazán élveztük a kánikulában való mászkálást és még az ebéd sem esett jól. Pedig az egyik házias ételeket kínáló étteremben (Bar Mleczny - ez Tejbár magyarul, de nem tejtermékeket árulnak, hanem olcsó, mégis nagyon finom és laktató ételeket.) Mind a ketten bigost rendeltünk. A bigos, hasonlít a magyar toroskáposztához, azonban ez fele-fele arányban savanyú és édes káposztából áll, kolbásszal, jobb esetben borókával, gombával, és még sorolhatnám. Tájanként változik az elkészítése módja. Anyukám csinálja a világ legjobb bigosát (és pirogját, tormalevesét és lengyel paradicsomlevesét... most kapaszkodj meg: tejfölös! Juckó a tanú rá, hogy isteni finom!) Végül visszatértünk a szállásunkra, ahol szerencsére valamivel korábban sikerült elfoglalni a szobánkat. Első dolgunk volt zuhanyozni és kifeküdni aludni. Még az sem zavart minket, hogy viszonylag hangos volt kint a zaj, úgy aludtunk, mint akiket agyonvertek. Este aztán kimentünk újra a városba és már megújult erővel, lelkesen kezdtünk el turistáskodni. Krakkó gyönyörű este. Ezt senki sem vitathatja.  

Sukiennice (Posztócsarnok)

Juckónak még egy udvarlót is sikerült az éjszakában találnia 

Ez pedig én vagyok (meg oldalt egy nőszemély, aki nem bírta megállni, hogy ne trollkodjon bele a képünkbe):

   

 Miután kigyönyörködtük magunkat a téren, elsétáltunk a Visztula partjára a Wawel alá, ahol természetesen megvártuk a sárkányt, hogy fújja a tüzet. Sokáig kellet rá várni, de megérte. 

 

Kirándulásunk másnapjára foglaltuk le a jegyeinket Auschwitzba. Természetesen nem is mi lettünk volna, ha ez is könnyen és egyszerűen megy. Előző este próbáltam buszjegyet foglalni, ami végül nem sikerült. Jól fel is idegesített minket, mert így aztán végképp lutri volt, hogy feljutunk-e a buszra. Itt közbe kell még iktatnom még valamit, amit az elején ígértem: elmesélni, hogy mennyire kedvesek és segítőkészek voltak a szállóban dolgozók. Ugyanis az történt, hogy a szobához mi svédasztalos reggelit rendeltünk. A reggeli, nem helyben volt, hanem kb. 5 percnyire a szállástól egy étteremben. Azonban, mint kiderült, 8 órától volt, nekünk pedig már hajnal 5 felé el kellett indulnunk, hogy elérjük a buszt, ami elvitt minket Auschwitz-ba. Ezért délután megkérdeztem a recepción, hogy ilyenkor mi van? A válasz megdöbbentett minket: szólnak az étteremnek, hogy küldjenek nekünk reggelit, ami fél 5-kor ott fog várni minket a szobánk előtti kis konyharészben. És reggel valóban ott várt minket, ráadásul még az állunk is alaposan leesett. Kettőnknek olyan bőségtálat raktak össze, hogy abból legalább három család jóllakott volna. Igazán jólesett nekünk ez a figyelmesség. Vissza az úthoz. Már az is hatalmas kihívás volt, hogy megtaláljuk a busz pályaudvart, mivelhogy én eddig mindig csak belülről láttam, mikor átutazóban megálltunk ott, így fentről vicces volt megkeresni. Természetesen alaposan el is navigáltuk magunkat - vagy inkább én? - a vasútállomásra. Végül hála két segítőkész biztonsági őrnek, nagy nehezen megtaláltuk. Még pont időben, mert már bent is állt a busz. És akkor jött a sokk! Rengeteg ember állt a kicsike busznál és úgy tűnt, hogy mindenkinek van előre foglalt jegye, csak nekünk nem. Szinte körmünket rágva vártuk, hogy elfogynak-e végre az ügyesek és lesz-e még üres hely. Aztán eljött a pillanat és azokat kezdték el hívni, akiknek nem volt előjegyzése. Ment a sor, ment és végül fent voltam a buszon, magam mögött rángatva Juckót. Amikor is megszólalt a sofőr, hogy még mi ketten jöhetünk, de már csak állóhely van. Én pedig idegesen elrebegtem neki, hogy nekünk bármilyen hely jó, csak vigyen el minket. Persze, rajtunk kívül aztán még páran bevállalták az állva utazást. Auschwitz... őszintén szólva nem szívesen beszélek róla. Egyet tudok: életében egyszer mindenkinek el kellene oda mennie és megnézni, hogy az ember milyen gonoszságra képes. Juckóval mind a ketten elég rendesen kikészültünk a helytől, lélekölő volt. Inkább mutatok pár képet, bár azok egyáltalán nem adják át mindazt, amit ott érez az ember. Nem csak a szagok, de mintha az ott megölt sok-sok millió ember szellem mint ott maradt volna, hogy emlékeztessen: Ezt tették velünk, ne hagyjátok, hogy újra megtörténjen!

   

  

Ezzel tetoválták a foglyokat:

  

  A nevek könyve:

 

   

"Emlékezzetek, hogy ártatlan voltam és úgy, mint nektek, mai halandóknak, nekem is volt egy arcom, melyet harag, szánalom és öröm jellemzett, egyszerűen, mint egy közönséges emberi arcot!"

/Benjamin Fondane, megölték 1944-ben Auschwitz-Birkenauban/ (Ford. Fairy) 

 Egyet még el kell mondanom Auschwitz-hoz: mélységesen elszomorított jó pár ember viselkedése. Nem igazán értettük Juckóval, hogy egy ilyen helyen, ami az emberi gonoszság és ennyi halál mementója, hogy volt kedve egyeseknek vigyorogva, röhögcsélve szelfizgetni. Miután végeztünk a látogatással és visszatértünk Krakkóba, Juckó összetűzésbe került az egyik biztonsági őrrel a vasútállomás várójában. (Itt kell megjegyeznem, hogy Krakkóban az állomás elnevezés igazából elég semmitmondó. Képzeljetek el magatok elé egy minivárost, ahol mindent megtalálsz, ami csak kell és még a vonatok is ott járnak.) Még itthon megrendeltem pár könyvet csomagautomatába magamnak és ezután oda indultunk. Természetesen ez sem ment olyan könnyen, mert (mint, ahogy az már többször előfordult) nem találtuk a célállomást és a GPS! (az a galád!) megint eltájolt minket. Meg az is, hogy ott volt az orrunk előtt amit kerestünk, csak nem láttunk át a téglafalon, ami mögött volt. Boldogan a megszerzett könyveimmel (és ismét fáradtan, mert természetesen ezen a napon is dögletes meleg volt) elindultunk a szállásunkhoz vissza. 

És akkor megláttuk ezt:

  

Igen, jól látjátok: hirtelen olyan fekete lett felettünk az ég, mint... nos látjátok. :D 

Szedtük a lábunkat, felpattantunk az első villamosra, ami hazavisz... csak éppen nem figyeltem és a másik irányba indultunk el. Következő állomáson leugrottunk a villamosról, elrohantam új jegyeket venni. (Imádom amúgy, a lengyel vonaljegyeket. Annyira utazóbarátok. Ó, és ne felejtsük el, hogy minden megállóban vannak jegyautomaták - és a legtöbb tömegközlekedési eszközön is.) Végül az utolsó pillanatban és nagyobb elázás nélkül sikerült visszatérnünk a szobánkba. 

Nézzétek milyen gyönyörűségeket szereztem:

  

A Weterant (Katy Regnery: The Vixen and the Vet) azóta már el is olvastam. A Molyon itt áradoztam róla. Este úgy döntöttünk, hogy elmegyünk vacsorázni. Sajnos, én alaposan melléfogtam a dologgal. Ugyanis, ahelyett, hogy az előre kitalált vörösboros szószban úszkáló finom húsos pirogokat rendeltem volna meg, valami hülye ötletből kacsahússal töltött palacsintát rendeltem kapros mártással. Csak épp az nem volt odaírva az étlapra, hogy a húst összekeverik hajdinakásával. Egy valamit kell rólam tudni és a hajdináról: gyűlöljük egymást. Én egy kicsit jobban a hajdinát (valójában a tejbegrízen kívül, mindent utálok, ami egy kicsit is hasonlít a kására vagy benne van a nevében a kása szó. Még az árpagyöngyöt is.) Így aztán, kidobtam egy kisebb vagyont és még csak jól sem laktam, mert képtelen voltam megenni. Juckó ennél azért jobban járt a maga, nem tudom már milyen göngyölt húsával. Látjátok milyen boldog?

   

Juckó üzeni: megnéztem azt a husit... sült sertésszűz volt káposztasalival és hmm kopetkával? Jah... és baconbe volt göngyölve. (Igen Juckó, kopetka. Ez amolyan nudliféle étel. Fairy) 

Vacsora után ismét elindultunk sétálni és gyönyörű látványban volt részünk ismételten.  

A városban mászkálás közben találtunk egy fagyizót, ahol felkeltette a figyelmünket a fagylaltos shake. Nosza, rendeltünk is egy-egy hatalmas pohárral. Csak, amikor megkaptuk nekem akkor esett le, hogy ez baromi nagy hülyeség volt részemről. Ugyanis eszembe se jutott, hogy a shake mindig tejjel készül. Én pedig, ha jót akarok magamnak kerülnöm kell a tejes dolgokat. De, ha már megvettem, belekortyoltam és őszintén szólva az íze se volt jó. Legalábbis nekem nem ízlett. Úgyhogy újabb złotyk landoltak a kukában. Juckó viszont üzeni, hogy az övé nagyon finom volt, ő be is nyomta az egészet. 

Szombaton (igen, sajnos már augusztus 11-nél járunk) a tervünk az volt, hogy megnézzük a Wawelt, aztán elmegyünk Wieliczkába a Sóbányát megnézni. Wieliczka végül ugrott, majd máskor megnézzük, de a Wawelt nem hagytuk ki. Előtte azonban a kissé esős, borongós szombat reggel sétáltunk egyet és, hát nagyon sok érdekességet láttunk ekkor is. Az egyik ilyen volt, hogy Krakkóban van egy park, ahol a padokon kis táblák vannak. A táblákon egy híres ember neve és mellette egy QR-kód. Ha a kódot beolvasod, akkor eljutsz Krakkó egyik oldalára, ahol mindent megtudhatsz az illetőről, "akié a pad". :) Nagyon jópofa.

Ééééés megtaláltuk a nekünk való helyet: a játszótér!

   

Elkeveredtünk mindenféle kis utcák felé, majd az egyik kirakat előtt meg is álltunk. Egy nagyon aranyos grafit rajz volt az ablakban amiről megtudtuk, hogy ott volt Krakkó LMBTQ támogató központja, ami épp költözés alatt volt, amikor mi ott voltunk. Vicces amúgy, hogy vele szemben pedig ott volt a Szentháromság Bazilika:

  

A főtéren a Szent Adalbert-templom alatt rábukkantunk egy kis föld alatti mini kiállításra. Ez is nagyon vicces volt, mert nem volt nálunk elég apró, hogy megvegyük a két jegyet. A jegyárus fickó azonban olyan aranyos volt, mert azt mondta, ha legalább egy jegy árát össze bírjuk kaparni, akkor mindketten megnézhetjük a kiállítást. Sikerült! :D Mint megtudtuk ez bizony valódi csontváz, nem csak olyan, mint Samu az iskolában. A XI. századból való.

  

 És végre eljutottunk a Wawelbe, azaz a Királyi palotába. Ami így nem túl pontos, mert a Wawel-dombon áll a Királyi palota (Zamek Królewski), ahova felsétáltunk. A vár maga a 12. században épült, arra a dombra, ami alatt annak idején a Wawel sárkánya élt. A sárkány állítólag vár alatti barlangban élt, ahonnan éjszakánként kijárt fosztogatni a háziállatokat és a takarmányt. Krak herceg, aki akkoriban uralkodott és akit Krakkó megalapítójaként tartunk számon, kiadta parancsba, hogy az emberek tegyenek élelmet a barlang bejárata elé, de a sárkány bélpoklos volt és bizony nem volt neki elég. Ekkor egy furmányos cipész birkabőrt megtömött szurokkal és kénnel, amit aztán a sárkány befalt. A falánk pára ettől olyan szomjas lett, hogy lement a Visztulához inni, ahol olyan sokat ivott, hogy végül felrobbant tőle. Krak herceg pedig jutalmul a cipészhez adta a lányát. A cipész pedig rengeteg cipőt varrt a sárkány bőréből. :) Mint minden legendának ennek is van egy másik változata, a jól ismert szüzes. A sárkány békésen éldegélt a barlangjában, míg évente megkapta a maga 300 szüzét, de amikor a város ezt megtagadta, nekiállt irtani a népet. A legenda további része ugyanaz: jött a cipész és elintézte a borzasztó bestiát. Manapság a Királyi palota udvaráról lehet lejutni a sárkány barlangjába, aminek a kijárata a Visztula partjára vezet, ahol a tüzet fújó sárkány szobra áll. (Ehhez van egy vicces történetem: sok-sok emberrel együtt ott vártuk, hogy a sárkány végre lángot leheljen, de csak nem akart. Végül aztán meghallottuk a jellegzetes hangot, ami jelezte, hogy na most jön a tűz. Úgy kell elképzelni, mintha a sárkány előtte megköszörülné a hangját. Szóóóóval, mindenki fényképezésre, videózásra készen várta a tüzet. A sárkány harákolt, köszörült egy párat, majd a tűz helyett jött egy icipici kis füstfelhő. Kitört a hatalmas röhögés, Juckó pedig megjegyezte: A sárkány megfázott. 

 Ezután a kitérő után vissza a palotához. Gyönyörű! Sajnos nem tudtunk mindenhova bemenni, mert legnagyobb bánatunkra minden egyes részen voltak olyan kiállítások, amelyek csak belépővel voltak látogathatóak. Ezért főleg az ingyenes látnivalókat néztük meg, de még ezek is olyan gyönyörűek voltak, hogy bőven kárpótoltak azért, amit nem tudtunk megnézni. 

 Miután mindent megnéztünk és a sárkány barlangjából is épen kijutottunk, teljesült Juckó kívánsága, amit az első pillanattól hallgattam. Szerzett magának egy igazi waweli sárkányt. Bemutatom nektek Christ.

  

A turistáskodás és a Chrisnek való örömködés után beültünk egy kellemes kerthelyiségbe vacsorázni. Ez alkalommal én maradtam a bevált és ismert ételeknél: lengyel húsos pirogot rendeltem, sült hagymával. Isteni finom volt! (Bár mi otthon át szoktuk pirítani egy kicsit a pirogot, de a lényeg, hogy most nem maradtam éhen.) De, hogy minek tették rá a paradicsomot és uborkát dísznek, nem tudom. Nem illett hozzá egyáltalán.

  

Juckó valami négy sajtos-csirkés pennét vagy mit rendelt. Akkora adag volt, hogy csak a felét bírta megenni.

  

Az este további részét mászkálással töltöttük. Elkószáltunk kicsit a szállás körül, bementünk egy még nyitva tartó manga boltba, ahol rácsodálkoztunk arra a sok szépségre, ami ott volt. Mangák, nyugati képregények, figurák, anime DVD-k. Ismét megállapítottuk, hogy Lengyelország nem csak a könyvkiadásban van előttünk, de bizony a manga kiadásban is. Olyan csodás sorozatokat láttunk, gyönyörű kivitelezésben, ami a jelenlegi magyar helyzetet nézve nálunk szinte a nullával egyenlő az esélye, hogy megjelenjen. Én pedig leragadtam egy csodálatosan szép Wiedźmin (Vaják) felnőtt színező előtt. A nyálam csurgattam rá és nagyon-nagyon le kellett beszélnem magam arról, hogy megvegyem. Amit azóta picit bánok is. Miután sikerült végül ott hagynunk eme csodás boltot, kerestünk egy nagyobb áruházat, ahol végül megvettük mindazokat, amiket eleve szándékunkban állt. A kilós csokik, pralinék és cukorkák nálunk első helyen állnak, de ugyanígy bevásároltunk, saját zsírjában lesült húst, kisiel porból egy tucattal (magyarul, mint megtudtam kiszelnek hívják). Nálunk nem árulják amúgy, meg nem is nagyon tudják elkészíteni. A kisiel (kiszel) keményítőből és vagy friss bogyós vagy asztal gyümölcsből, szörpből netán folyékony lekvárból készülő zselészerű, híg édesség. A port meg könnyű megcsinálni: egy kis forró víz, összekutyulod és már eheted is. És végül eljött az utolsó napunk, ugyanis vasárnap este 10 után indult a vonatunk Budapestre. Sajnos, a szállást délelőtt tíz órakor el kellett hagynunk, ezért nagy dilemmában voltunk, hogy mi a fenét is kezdjünk magunkkal majd tizenkét órán keresztül. Szerencsére, most is ott hagyhattuk a csomagunkat, ezért kicsekkolás és a vendégkönyvbe írás után még tettünk egy utolsó, búcsú sétát a Visztula partján, a Wawel körül és természetesen a főtéren is. Ismét kifogtunk egy viszonylag meleg napot, de most jóval elviselhetőbb volt, mint amikor megérkeztünk. Előző este még arra gondoltunk, hogy elmegyünk sétahajókázni a Visztulán, de végül meggondoltuk magunkat, inkább a sétálás mellett döntöttünk. Séta közben rábukkantunk egy sétahajó/étteremre, ami a Bátory Stefan (István) nevet viselte. 

 Elnéztük még újra a Wawelhez, de most a másik oldalról, ahol megszemléltük Tadeusz Kościuszko szobrát. (Ez nem az eredeti szobor, mert azt 1940-ben a nácik lerombolták, a mostani szobrot 1960-ban állíttatta Krakkó városa.)

  

Séta közben kíváncsian benéztem egy szép épület kapuján, amiről kiderült hogy Erazma Ciołka püspök palotája. A palotát még a XVI. században építették és jelenleg a Krakkói Nemzeti Múzeumhoz tartozik. 1505-ben Erazma Ciołka püspök összekapcsolt két épületet, ezzel megalkotva a curia ampla-t, azaz a hatalmas udvart. Nagyon örülök, hogy bekíváncsiskodtunk, ugyanis kiderült, hogy az épületben ingyenesen látogatható vallási kegytárgy és műemlék kiállítás nézhető meg. Ekkor nem először állapítottuk meg, hogy azért megvan az előnye annak is, ha az ember nem csoportos kirándulással megy valahova. Olyan helyeket is felfedezhet, amelyek nincsenek benne a kötelező és szokásos turista látványosságok között. :) 

 A főtérre kiérve végigsétáltunk újra a Posztócsarnok, a Mária templom és a többi épület mellett, hogy még egyszer megcsodálhassuk őket. És Juckó beszerzett Chrisnek egy párt, mert úgy gondolta, hogy szegény sárkánya magányos.

  

És bizony lassan el kellett búcsúznunk a várostól, legalábbis a főtértől. Összeszedtük a csomagjainkat, búcsút mondtuk a szállásunknak és villamosra szállva elzötyögtünk a vasútállomásra (ami, mint írtam már az elején inkább egy mini város). Egy körülbelül 8 órás várakozás állt előttünk, de még itt is sikerült izgalmakba botlanunk. Miután nagy nehezen eldöntöttük, hogy mégis rászánjuk a csomagmegőrző árát arra, hogy ne kelljen egy helyben ülnünk először is ebéd után kellett néznünk, mert már kopogott a szemünk. Az eredeti tervünk az volt, hogy a bejegyzés elején emlegetett isteni szendvicsekből veszünk majd, de ezt sajnos megtorpedózta nekünk a lengyel állam. Ugyanis náluk is bevezették a vasárnapi zárva tartást. Igaz, hogy nem minden vasárnap, hanem havonta egyszer kell az üzleteket zárni, de mi pont kifogtuk, hogy az összes szendvicses pont aznap tartott szünnapot, mikor mi ott voltunk. (Még szerencse, hogy a kedvenc bevásárló üzletünk a Biedronka nyitva volt és még meg tudtuk venni a lemaradt dolgokat, amiket még szerettünk volna.) Szóval, ebéd: először szétnéztünk a helyben lévő étkezdékben, de nem meglepő módon, elég drágák is voltak, meg igazán nem is nagyon nyerte el a tetszésünket a kínálat. Így aztán kimerészkedtünk, hogy keressünk a környéken egy normális éttermet. Annyira mázlisták vagyunk! Szemben az állomással van egy hely, aminek az a neve, hogy Stop! Ha Krakkóban jársz és ennél egy jót, olcsón, akkor ne hagyd ki és még a hely is hangulatos. Ugyanis, potom 7 złotyért laktató, finom menüt kapsz. Ha változtatnál valamit rajta, akkor még ráfizetsz 1 złotyt, de bőven megéri. Én pl. lecseréltem a párolt káposztát friss gezemicére - nem tudom magyarul minek hívják ezeket: friss sárgarépa, káposzta, alma reszelve, öntettel összekeverve. Nagyon finom. És 1złotyért kapsz egy 3 decis pohárban frissen főzött kompótot. (Lengyelországban a meleg étkezésekhez általában nem hideg vizet vagy üdítőt isznak, hanem frissen főzött gyümölcskompótot vagy teát.) A kompót annyira finom volt, hogy én két pohárral is megittam. (Utána kellett is rohanni a mosdóba. Életemben először fizettem bankkártyával a pisilésért, ugyanis az állomáson a mosdóknál van paypassos fizetési lehetőség is. :D) 

 

 Juckónak volt egy kis kellemetlensége a bankkártyájával és el kell mondanom még sosem láttam szerintem ilyen idegesnek. Ugyanis először a mosdó nem fogadta el, majd a Biedronkában sem tudott fizetni. Szegény kétségbeesett, hogy valamiért tiltották, de aztán kiderült, hogy csak kihasználta a napi bankkártya használati limitjét. Azóta ezt már megemelte. :D És, hogy a várakozás ne teljen olyan unalmasan, belekeveredtünk ám egy kis terroristaelhárítós balhéba. Történt ugyanis, hogy ahogy ott ücsörögtünk és hol egymással beszélgettünk és hülyültünk, hol a mellénk csapódott nénivel, egyszer csak jött a takarítónéni és megkérdezte, hogy a szomszédos ülőkénél kié a földön lévő táska. Mondtam is neki, hogy van egy idősebb fickó, aki folyton ide-oda rohangál a táskát meg mindig ott hagyja. Nénike kifakadt, hogy ilyet nem szabad és elment. Mi igazából nem is foglalkoztunk vele, de alig pár perc múlva megállt előttünk két vasúti biztonsági őr. Rögtön kérdezgették, mit tudunk a táskáról. Nekik is elmondtam ugyanazt, amit a takarítónőnek, hogy nem sokat. Tanakodtak, tanakodtak végül közölték, hogy adnak negyed órát a tulajnak, hogy előkerüljön. Közben ment a telefonálgatás, hogy a rendőrség legyen készen létben, meg a terrorelhárítás is. Mi meg izgatottan figyeltük mi lesz. Végül a tulaj nem került elő a megadott időre, így minket elhajtottak, hogy álljunk odébb, ők most lezárják a területet. Mindenkit el kell szomorítanom, nem lett belőle se robbantás, sem TEK-es akció, ugyanis az utolsó utáni pillanatban megjelent a táska tulajdonosa. Utána jót röhögtünk, hogy nem sokkal később a hangosbemondó már harsogta is, hogy senki ne hagyja őrizetlenül a táskáját, mert az terrorgyanús és bizony úgy is járnak el az ügyben. Egy kis életkép válogatás a várakozásról:

 És végül eljött a pillanat, hogy felmenjünk a peronra, mert közelgett a vonatra szállás időpontja. Nézzétek, milyen mozdonyt láttunk! A Lengyel Függetlenség 100. évfordulójára színezték ki így ezt a járgányt. Ugyanis Lengyelország 1918. november 11-én, 123 évnyi orosz, porosz, német és osztrák elnyomás után visszaszerezte önállóságát és függetlenné vált. "1918. november 11-én valóra vált számos lengyel nemzedék álma – újjászületett a lengyel állam. Lengyelország felosztása és 123 évnyi rabszolgaság, ruszifikáció és germanizáció után, a nagy felkelések után a szabad Lengyelország visszakerült a világ térképére." /Idézet a Szejm határozatából, mely szerint 2018. a lengyel függetlenség visszaszerzésének 100. évfordulójának éve lesz/ 

A hazaút zsúfolt és fárasztó volt, de végül mind a ketten szerencsésen hazaértünk. Sajnos, az előre (és ott) eltervezett megnézendőkből nem sikerült mindenre sort kerítenünk. Kimaradt ugye Wieliczka, kimaradt a zsidó negyed és a volt gettó területe, Kazimmierz-ből csak a Visztulát, a Wawelt és a főteret láttuk. Kimaradt a föld alatti múzeum, a viaszmúzeum és az egyetem. Illetve Auschwitz-Birkenauból is csak Auschwitzot néztük meg, mert Birkenaura már nem volt lelkierőnk. Ezért el is döntöttük, hogy ha nem is jövőre, de hamarosan újra visszamegyünk és megnézzük a város másik felét. Az biztos, hogy mind a ketten nagyon élveztük ezt a pár napot és a kellemetlenségek ellenére is megért minden egyes pillanatot, amit ott töltöttünk.