Białka Tatrzańska-i búcsú – 2018. október 26-28.

Október utolsó hétvégéjén a Miskolci Lengyel Nemzetiségi Önkormányzattal a minden évben megrendezésre kerülő Białka Tatrzańska-i Szent Simon és Szent Júdás Tádé búcsún vettünk részt. Fekete Dénes elnök vezetésével összesen tizenkilencen vettünk részt idén a rendezvényen.

Egy kis történelmi áttekintés:
Magyarországon van egy romfalu, Derenk, ami a mai magyarországi lengyelség egyik fő zarándok- és emlékhelye.
Derenk, 1711-re egy pestisjárványnak köszönhetően teljesen néptelen lett, ezért 1717-ben Esterházy-gróf lengyel szepességi (goral) jobbágyokat telepíttetett a kihalt faluba, hogy az újra benépesedjen. Az akkor betelepültek a mai Białka Tatrzańska, Bukowina Tatrzańska és Czarna Góra településekről származtak.
A faluban élő lengyelek viszonylat elszeparálva éltek, ezáltal megmaradtak a szokásaik, etnikai hozzátartozásukat és az archaikus nyelvük, amelyet a ma élő leszármazottak közül sajnos már nagyon kevesen beszélnek.
A trianoni békeszerződéskor Derenk választhatott, hogy Magyarországhoz vagy Csehszlovákiához akar tartozni és a falu, Magyarországot választotta.
A II. világháború idején Horthy Miklós vadászterületet akart létrehozni, ezért erővel kitelepítették az itt élő lakosságot. Az eddig viszonylag elszeparált lakosságot a környéken szétszórták ezzel szétzilálva az addig összetartó közösséget.
Sajnos, mára már nagyon kevesen élnek azok közül, akik még Derenken születtek, azonban öröm, hogy a leszármazottak büszkén őrzik őseik emlékét. Ennek egyik legnagyobb eseménye, az 1994. óta minden év júniusának harmadik vasárnapján megtartott Derenki búcsú, amelyre minden évben egyre többen érkeznek mind a magyar lengyelség tagjai, mind a lengyelországi lengyelek közül.
Ennek a Derenki búcsúnak a párja a, minden év októberében megtartott Białka Tatrzańska-i búcsú.
A ma már 301 éve Magyarországra települt białkai goralok első dolga volt, hogy egy templomot építettek, amelyet Szent Simon és Szent Júdás Tádénak ajánlottak, ahogy szülőhelyük temploma is az volt.

És most akkor térjünk át a hétvégénkre.
Pénteken reggel 8 órakor indultunk el Lengyelország felé. Először Kassán akartunk megállni és megnézni a Repüléstörténeti Múzeumot, azonban mint kiderült zárva volt. Így aztán továbbindultunk Késmárk felé. Út közben megcsodáltuk a tájat és még a szepesi várat is sikerült alaposan megnéznünk, hála a jó időnek.

A szepesi vár és környéke a Világörökség része. 

Utunk első állomása Késmárk volt. Itt a csapatunk kettévált. Egy része a Thököly-várat tekintette meg, a többiek pedig a városkában sétáltak.
Mi a várba mentünk el, ahol sok érdekes kiállítást néztünk meg. Szerencsére volt magyar nyelvű leírás, amit Czaga Zsuzsa olvasott fel nekünk, ami élvezetesebbé tette a látogatást.
A vár a 15. században épült és a huszita támogatások után a korábbi kolostorból épült ki. 1583-tól a Thökölyek birtoka lett. Első tulajdonosa Thököly Sebestyén volt, aki 1879-ben a Laszkyaktól vásárolta meg.

Thököly Imre is a várban született. A kuruc felkelés leverése után a bécsi udvar lefoglalta a várat és a benne lévő műemlékeket Bécsbe szállíttatta.
A 18. században több tűz is pusztított  a várban, ahol 1931-ben múzeumot nyitottak.
A kiállításokból nekem személy szerint a leginkább a korabeli patika és dr. Alexander Béla munkásságának kiállítása tetszett.

A legenda szerint Laszky Albert feleségét, Beátát bezáratta a toronyba, ahol több éven keresztül raboskodott, amiért a férje engedélye nélkül lovagolt ki a Tátrába. A toronyszobában két ablak volt: az egyiken kapta az ételt, a másikból a Tátrára nézhetett ki. Állítólag a “fekete úrnő” szelleme azóta is kísért a várban. (Nem tudom megerősíteni, mi nem találkoztunk vele.)

A várnézés után sétáltunk egyet a városban, ahol Juckóval kipróbáltuk milyen érzés lehet a szégyenketrecben állni, majd beültünk teázni az egyik bisztróba. Itt még azt is megtudtuk, hogy a kofola az a szlovák kóla. (Nagyon pocsék szerintem, de Emőkének ízlett.)

 

Késmárk után ténylegesen Białka felé vettük az irányt és a Bélai-havasok (Bélai-Tátra) mellett elosonva átléptük a szlovák-lengyel határt. A Tátra látványa még mindig csodálattal tölt el. A látvány egyszerűen fantasztikus.

Végül délután 5 óra magasságában elfoglalhattuk a szállásunkat a Lawenda (levendula) Panzióban. A panzió nevéhez illően minden levendula színben pompázott, a szobából a kilátás pedig csodálatos volt. Egyenesen a Tátrára láttunk.

Vacsora előtt kisebb áramkimaradás volt a környéken, de ez a vendéglátóinkat nem akadályozta meg abban, hogy a terveiket félretéve, újratervezzenek és csodás vacsorát varázsoljanak nekünk.
A svédasztalos kiszolgálásnál mindenki megtalálhatta a számára megfelelő vacsorát. Ki a hidegtálról válogatott, kinek a meleg leves és meleg második felelt meg. A bableves, az orosz pirog (túrós-főtt krumpli főtt töltött tészta), a káposztás-gombás palacsintatésztás rolád valami fantasztikus volt. Anya flakit evett, ami lengyel pacalleves. (Brrr. Soha az életben nem enném meg, de ő imádja.)

Vacsora után, leköltöztünk az alagsorban lévő klubhelyiségbe és némi kis szíverősítő mellett egy igazán kellemes ismerkedős-beszélgetős estet tartottunk.

Annak ellenére, hogy az utazás után eléggé fáradtak voltunk, másnap már elég korán sikerült felkelnem. Amit nem bánok, mert hajnalban is csodálatos látvány várt az ablakon kitekintve.
Reggelinél felköszöntöttük anyát a névnapja alkalmából (Sabina).

A szombat délelőttöt Nowy Targban a piacon töltöttük, ahol mindenki pénztárcájához és kedvéhez mérten költekezhetett. Sajnos, egyáltalán nem találtam azt, amit kerestem, ráadásul elég drága lett a hely az utóbbi években.
Ebéd után társaságunk nagyobb része pedig elment a helyi termálfürdőbe a Terma Baniába. Erről fényképeket nem tudok mutatni, mert igazság szerint Juckóval annyira élveztük a helyet és kipróbáltunk mindent, amit lehetett (na jó, kivéve a nudista szaunát), hogy amikor eszünkbe is jutott, hogy kéne pár fényképet csinálni, mindig elterelt minket a meleg víz és az élmények. A kedvencem a hullámmedence volt – igaz annyi vizet nyeltem közben, mint amit egy hét alatt nem szoktam, de nem igazán érdekelt. És életemben először – és utoljára – csúszdáztam. Borzalmas volt!  Teljesen elfelejtettem hogy 1. enyhe klausztrofóbiám van 2. nem tudok úszni 3. amint víz alá került a fejem bepánikoltam. De a bakancslistán kipipálhatom, ezen is túl vagyok. 
Itt kell megjegyeznem, hogy Juckó a kemény félelmetesebb zöld csúszdát is kipróbálta és nagyon élvezte.

Fürdőzés után átvonultunk Józef Rémiás panziójába, ahol a Sajószentpéteri lengyelekkel és derenki leszármazottakkal együtt vacsoráztunk, meghallgattuk Rémiás Tibor előadását Derenről és a derenki lengyelekről, amit egy jó hangulatú zenés-táncos este követett, ahol a talpalávalót a helyi folklór együttes adta.

 

Zsuzsi magára vállalta a csapos szerepét

Vasárnap reggel megint korán keltünk, így eldöntöttük, hogy elmegyünk még a boltba, de az zárva volt. Viszont sikerült egy szatyornyi szentmihályi gombát szednünk.
Délelőtt pedig részt vettünk jövetelünk tényleges célján, a búcsún. A Szent Simon és Szent Júdás Tádé templomban tartott szentmisét minden évben meghallgatjuk. A mise főbb részeit (köszöntő, olvasmány és könyörgés) két nyelvű volt. A mise után pedig részt vettünk a körmeneten.

Ebéd után még vásároltunk egy keveset, majd elindultunk Miskolc felé.

Mint minden évben, idén is rengeteg élménnyel és sok újdonság megismerésével térhettem haza.
Hazafelé a buszon az éneklés a lányokkal kifejezetten jólesett. 
Remélem jövőre ismét részt vehetek majd a rendezvényen.