Olvasónapló – Christina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv

Christina Lauren: Autoboyography – Egy fiús könyv
Olvasás nyelve: magyar
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Nagy Boldizsár
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 382
Címkék: LMBTQ, regény, romantikus, meleg

Fülszöveg:

 „Mennyi ​örömmel és bánattal jár queerként felnőni!” – Teen Vogue

 Tanner Scott és családja három éve ezelőtt költözött el Kaliforniából Utah államba. A biszexuális kamasz nehezen illeszkedett be új környezetébe. Most, hogy már csak egy féléve van hátra a középiskolából, alig várja, hogy szabad lehessen az egyetemen, így hát elhatározza, hogy az utolsó, Utahban töltött hónapjain nem fogja megerőltetni magát.

Amikor azonban a legjobb barátja, Autumn felveti, hogy jelentkezzen a Provo High nagy presztízsű kreatív írás szemináriumára (ahol csábítóan nagy jutalom jár annak, aki egy félév alatt képes összerakni egy saját könyvet), Tanner nem tud ellenállni a kísértésnek, és belevág. Már csak azért is, hogy bebizonyítsa Autumn-nak, hogy már az ötlet is komolytalan. Miért ne lehetne négy hónap alatt megírni egy regényt? Semmiség: négy hónap egy egész örökkévalóság!

Kiderül, hogy Tannernek csak részben van igaza: négy hónap csakugyan hosszú idő. Bár az csak egy pillanatba kerül, hogy felfigyeljen Sebastian testvérre, a mormon csodagyerekre, aki tavaly már kiadót is talált a szemináriumon írt regényéhez, most pedig az osztályt tanítja. Ahhoz pedig egy hónap sem kell, hogy Tanner fülig belé is szeressen.

 Bárminek is vallod magad és bármit is tanít a vallásod, a szerelem az szerelem.

 

Értékelésem: 

Erről a könyvről már írtam egy rövid értékelést a Molyon, de egyszerűen nem hagyott nyugodni, mert vannak dolgok, amiket akkor nem írtam le és ezt azóta is bánom. Ezért hát rászántam magam, hogy most aztán alaposan kivesézem a dolgot.

Igazi hullámvasút volt ez a könyv. Még most is kavarognak bennem az érzések (és ez azért elmond valamit a könyvről, hogy majd két hónap után sem hagy békén), amik elég vegyesek. Szerettem és utáltam a könyvet egyszerre. Fájt a szívem Tanner és Sebastian miatt, de közben Sebastiant és főleg a családját jól fel tudnám képelni.

Már, amikor az angol kiadáshoz olvastam az értékeléseket nagyon kíváncsi voltam rá. Érdekelt, mi ez a nagy felhajtás körülötte. Amit így a könyv letétele után sem értek: jó könyv, jó karakterekkel, fontos mondandóval, de annyira nem kiemelkedő, amennyire beállították. Ennek ellenére azt mondom, hogy pontosan a mai politikai helyzetben, a mai magyar viszonyok között, amikor a kormány az LMBTQ tagjai ellen uszítja az arra fogékonyakat, nagyon fontos, hogy ilyen könyveket lefordítsanak magyarra és az minél több fiatalhoz eljusson. (A fordításról később.) Fontos, hogy azok a fiatalok, akik rettegnek, mert otthon, az iskolában, a tévében és mindenfelé csak azt hallják, hogy nem normális, aminek/akinek érzik magukat, hogy jobban tetszik, ha eljátsszák a homofóbot, ha igyekeznek a heteroszexuális normáknak megfelelni, hozzájussanak olyan pozitív könyvekhez, amelyek megmutatják, hogy nem számít a nemed, a vallásod, a környezeted, egyedül csak az, hogy ki vagy. A szerelem az szerelem. És, ha a társadalom nagy része nem akar elfogadni, akkor olvass ilyen könyveket, mert a könyveknek erejük van. Segíthetnek elfogadni magadat. (Itt említeném meg, hogy a ma befejezett Who we are című könyv is azért fantasztikus, mert rámutat arra, hogy nem számít meleg, leszbikus, biszexuális, transz vagy akár kisnyúl vagy… az a lényeg, hogy fogadd el magad, mert akkor a körülötted élők is elfogadnak. Ha mégsem, akkor, nem érdemelnek meg.)

Tehát, az Autoboyographyban, itt van nekünk Tanner, aki queer (biszexuális) és utolsó évét kezdi meg a provói gimiben. Mellesleg Provo a mormonok (elnézést, az utolsó napi szentek) fővárosa.
Tannert az első pillanattól szerettem: tudta magáról ki ő, mit akar és ehhez tartotta magát végig. A szüleit is nagyon bírtam, mindenkinek ilyen szülők kellenének.

Ami Sebastiant illeti, nem bírtam megszeretni. Az elejétől kezdve irritált a bizonytalansága, hogy ilyen szinten nem volt hajlandó elfogadni magát. Persze megértem, hogy baromi nehéz lehet ennyire vallásos családban felnőni, ennyire vallásosnak lenni, miközben tudja az ember magáról, hogy más, hogy azok, akiknek szeretniük kéne és a barátai nagy része elfordulna tőle, ha kiderülne. De akkor se tudom elfogadni, amit Tannerrel tett, amire rákényszerítette: ez a bujkálás és hazudozás csak lealacsonyította az érzéseiket. Teljesen igazat kell adnom Tanner apjának, aki ezt nem fogadta el és nem is volt hajlandó belemenni, hogy fedezzen egy ilyen mértékű hazudozást.

Talán sokkal jobban megértettem volna Sebastian tetteit, ha az író váltott szemszögből írja meg a könyvet. Ennél a történetnél kifejezetten hiányoltam, hogy nem láthattunk bele Sebastian gondolataiba, fájdalmába és harcába. Spoiler! Nagyon utáltam, amikor Tanner szerelmi vallomása után szakít vele. Mert ez már nem helyes! Mert csókolózni, meg egymás gatyájába nyúlkálni helyes volt, de az, hogy szerelmesek az már nem? És ráadásul aztán még visszamegy Tannerhez és miután újra felébreszti benne a reményt, megint cserbenhagyja?

Ennek ellenére, valahol örülök is annak, hogy Sebastian végigment az önelfogadás minden fázisán és végül saját maga döntött és nem hagyta, hogy a hormonjai és érzelmei befolyásolják. (Persze, ha másképp dönt, valószínűleg nem lennék ilyen elfogadó.) És a könyv egyik fő mondanivalója pont az, hogy nem számít a vallás és az egyház, a hit benned kell, hogy legyen. Nem attól leszel jó keresztény, nem attól leszel hívő ember, hogy elfogadod az egyház (bármilyen egyház!) szabályait és sokszor elavult és nevetséges elveit, hanem attól, hogy hiszel  Istenben és úgy élsz, hogy másoknak ne árts. Azzal pedig senkinek sem ártasz, mert fiú létedre fiút szeretsz, vagy lány létedre lányt vagy nemtől függetlenül bárkit képes vagy szeretni. Netán transz vagy és érzed, hogy nem jó testbe születtél.

Érdekes volt a mormon vallásról olvasni, a szokásaikról – persze láttam már filmeket meg olvastam könyveket, de ebben elég sok olyan dologra is fény derült, amit korábban nem ismertem. Valahol jó lehet egy ilyen közösséghez tartozni, de az a bigottság, amivel hozzá álltak a homoszexuális kérdéshez, az eléggé kiakasztott, főleg annak a képmutató kettőssége. Lehetsz homoszexuális és mi úgy is szeretünk, de tagadd meg magad. Milyen szeretet az, ami feltételhez van kötve? Azt viszont el kell ismernem, hogy a könyv befejezése után, nekiálltam és utána olvastam a Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházának és próbáltam minél több információhoz jutni. Annak nagyon megörültem, mikor olvastam, hogy valóban elfogadóbb most már az egyház a homoszexualitással szemben, de még mindig elég maradi nézeteket vallanak például a nőkkel kapcsolatban. Kár.

És sajnos nem tudok elmenni a fordítás mellett sem. Tulajdonképpen, pont a fordítás volt az, ami miatt úgy döntöttem, hogy bővebb értékelést írok a könyvről. Ugyanis, ahogy fentebb írtam, fontosnak tartom, hogy minél több minőségi LMBTQ könyv jelenjen meg magyarul, mert szükség van rájuk. Azonban Nagy Boldizsár sajnálatos módon vagy nincs tudatában annak, milyen fontos munkája van vagy simán csak nem érdekli. Mert, ha érdekelné (megjegyzem mindegy mit fordít, ha már elvállalta a munkát, akkor adjon ki a kezéből minőséget), akkor valószínűleg nem bukkanok rá olyan hibákra és ferdítésekre, amiktől a hajam égnek állt.
 Ugyanis a fordító munkája azért is nagyon fontos, mert ezzel hozza el Magyarországra a könyveket, ezzel ismerteti meg a magyar olvasókkal egy író stílusát, a történetet. És, ha a fordító hanyag és nemtörődöm, akkor azzal nem csak az írót, de az olvasót is megalázza.
 És ezt írom úgy, hogy én is fordítok le magyarra könyveket és történeteket – még, ha csak hobbi szinten is -, de tudom, hogy mennyi időbe telik, míg egy-egy mondatnak megtalálom a megfelelő magyar hangját, tudom mennyi időbe telik egy-egy jó szinonimát találni, ami passzol az eredeti stílushoz. Veszem a fáradtságot és, ha nem értek valamit, akkor utána járok; akkor megkérem Juckót, hogy segítsen, mert nem akarok olyan munkát kiadni a kezemből, mint Nagy Boldizsár.
Leégne a bőr a képemről, ha egy fordításomban olyan hibák lennének mint, például: „Édes 9stenem, Tanner!”. Vagy teljesen feleslegesen tennék be olyan szavakat, mint a „projektálok” vagy nem tudnám lefordítani a „vitamin water” kifejezést, vagy képes lennék ott hagyni, hogy „master diploma” mert lusta vagyok leírni, hogy mesterdiploma.  Arról nem beszélve, hogy volt olyan rész, ahol a fordító simán átírta az eredeti szöveget. Hogy azért, mert nem értette igazán, mi volt odaírva, vagy mert neki úgy tetszett, nem tudom. De azt igen, hogy nekem talán nem is tűnik fel, ha az egyik jelenetben nem egymásnak tök ellentmondó mondatokat írt volna le. Megkértem Juckót, hogy nézze már meg az angol példányában mi van odaírva, mert egyszerűen nem értettem a magyar szöveget és akkor kiderült, hogy igen jól sejtettem: totál baromság van ott. (Ez konkrétan az a jelenet, amikor Tanner hazamegy és szerencsétlenkedik a mobiljával, amit elvileg a felakasztott kabátjába tesz, de közben beszélget az édesanyjával, aki a hűtőhöz megy, ergo a konyhában van, de közben Tanner puszit ad az arcára és akkor indul el a konyha felé.  Itt már téptem a hajam, hogy vagy villámgyors ez a Tanner vagy időutazó vagy több van belőle.) Ezek után, hogy hihetem el, hogy ha bármilyen magyar nyelvre lefordított könyvet olvasok, akkor azt olvasom, amit az író odaírt, nem pedig a fordító lázálmait? És a fordítói szabadág nem egyenlő azzal, hogy konkrétan átírom a jelenetet.

Ez, hogy nem tűnt fel sem a fordítónak, sem a szerkesztőknek? Én, nem csak a fordítót hibáztatom, hanem bizony a Könyvmolyképző Kiadót is. (Az utóbbi években amúgy is olyan, mintha tojnának a minőségre és egyre gázosabbak. A szokásuk pedig, hogy nem fejezik be az elkezdett sorozatokat… no abba most nem megyek bele.)

És, hogy mi a lényeg? A lényeg az, hogy adott egy igazán jó könyv (még, ha nem is kiemelkedő), amit, ha nem magyarul olvasok valószínűleg 4-4,5 csillagra értékelnék, de mivel magyarul olvastam nem tudok mást tenni, mint igenis levonni egy csillagot a fordítás miatt. És ezzel nem a könyvet csillagozom le, hanem a kiadót és a fordítót. Ugyanis, ha valakinek van esze, akkor egy magyar kiadásnál először megnézi, hogy külföldön és mondjuk a Molyon az eredeti könyv hány százalékos értékelésen áll és, ha túl nagy a különbség, akkor biztos, hogy abban a kiadó (kétbal)keze van.

Kedves @shadowhunter1975, köszönöm, hogy kölcsönadtad nekem a könyvet és elolvashattam.

 5/3,5 pont