Élménybeszámoló: Varsó – 2020. augusztus 13-16.

 

Visztulai csoda 100. évfordulója

 

A Miskolci Lengyel Nemzetiségi Önkormányzat idén is megtartotta hagyományos nyári emlékútját, amit idén Varsóba terveztünk a Visztulai csoda 100. évfordulója alkalmából.

Bár az idei járványhelyzet miatt nagyon sokáig kétséges volt, hogy egyáltalán létrejöhet-e az út, szerencsére végül minden összejött ahhoz, hogy méltón megünnepeljük ezt az eseményt. Nem mellesleg augusztus 15-én van a Lengyel Hadsereg Napja is, így ez kettős ünnep volt. Sőt, hármas, hiszen aznap van Nagyboldogasszony napja is, ami a katolikus egyház egyik legnagyobb Mária-ünnepe. 

Mielőtt rátérnék az út ismertetésére, pár szóban elmondanám, mi is az a Visztulai csoda.

1919-ben, az akkori bolsevik Oroszország megtámadta a függetlenségét épphogy visszanyert Lengyelországot. (Lengyelország, 1918-ban lett újra független állam.) A lengyel-szovjet háború 1919-1920.
1920 nyarára a lengyel hadsereg már elég szorult helyzetben volt, ezért Lengyelország a nyugati országoktól kért segítséget. Azonban kisebb-nagyobb fegyverszállítmányokon kívül más segítséget nem kaptak. Nagy segítségére volt Lengyelországnak a Magyarországról érkező  - utolsó pillanatban -, ellátmány, ami nagyban befolyásolta az augusztusi eseményeket.

A szovjet-lengyel háború döntő csatájára 1920. augusztus 12-25. között került sor. Ez a csata vonult be a történelembe visztulai csoda néven, ugyanis a lengyel hadseregnek sikerül kivernie az oroszokat Varsó környékéről.
A „csoda” szó rámutat egy isteni beavatkozásra, amely a vallásos emberek hite szerint tényleg megtörtént, mert augusztus 15-ére, amikor a legnehezebb harcok folytak Radzyminnál, fontos egyházi ünnep esik: Mária mennybemenetele. Augusztus 15-e ma nemzeti ünnep, a Lengyel Hadsereg napja. (Wikipédia) (Mindezekről itt egy nagyon jó cikk található: https://kurier.plus/hu/node/759)

 Ennyi történelemóra után lássuk, milyen is volt a mi utunk. (Kék szöveg: Juckó megjegyzései, piros szöveg: Fairy válaszai.) 

 Augusztus 13-án hajnalban indultunk Varsó felé. Megjegyzem hajnalok hajnalán, sőt a még éjszakának számító 2 órakor keltünk, mert mindenre felkészült csajok vagyunk Juckóval. (Mindenre is… és ennek folyományaként olykor erősen megszívjuk :’) Ennek meg is lett az átka, mert Gyula olyan gyorsan levitt minket a Búza térre, hogy aztán ott fagyoskodunk a buszra várva. Nekem még a bőrönd mélyéről a pulcsim is elő kellett rángatnom, mert lazán egy szál pólóban indultam neki. (Becsapós idő volt és baromira imádkoztam, hogy csak eső nélkül megússzuk, mert bár készültem meleg cuccal, az csak mérsékelten volt vízálló. Szerencsére az csak hazafelé, Dukla környékén kezdett el szemetelni, ott meg ugye buszon ültünk.)

Mivel Varsó nem a szomszédban van, ezért megálltunk félúton Rzeszów városában. Pár éve már jártunk itt egyszer és nagyon szép emlékeim vannak erről a városról, ezért izgatottan vártam, hogy az ismerős helyeket újra láthassam. Sajnos, valóban csak egy rövid kis megálló volt, de azért a gyönyörű főterét megnézhettük és azt kell mondanom, hogy vissza fogok még ide térni. Hangulatos, kellemes város. (Aaaaaaaaaz! És csuda finom frappét adnak, csak nyáron óvatosan a tejszínhabbal… azt már csak a szálláson mertem elmondani Fairynek, hogy végig rimánkodtam a mindenhatóságnak, hogy ne legyen baj, mert nem tűnt fel, hogy savanyú volt, csak ahogy a szívószálon maradt kevéskén éreztem meg. – Akkor én meg annyit mondok, hogy bennem ilyen utakon mindig ott a para, nehogy elkapjon a cifra. :D)

Az eredeti terv szerint megálltunk volna Radomban a skanzenben. (Talán majd legközelebb. Jó lenne, mert kíváncsi lettem volna rá. – Én is!) Sajnos, erről le kellett mondanunk az autópálya építése miatt, ugyanis emiatt elég nagy késésben voltunk.

Hat óra körül értünk a varsói szállásunkra a Hotel Portosba. (Amiről csak jókat tudok mondani – szállás fronton. Nagyon pöpec kis szobánk volt, még vízforraló és tea is volt benne. A hajszárító ugyan kicsit odakozmált és nem is működött, ez legyen az utolsó, amit felróhatok.) Anya a nagynénémmel és a nagybátyámmal már a hotel parkolójában vártak minket. Nagyon örültem a találkozásunknak, de be kell vallanom, az örömöm kissé önző volt: meghozták a korábban megrendelt csodálatos könyveimet. (Olvashatunk közösen XD te lengyelül, én angolul és nem kell várni a magyar kiadásra. – Csupa pozitívum!) Mivel a nagybátyám rohant is haza, nem sokat beszélhettem velük és ezt azért sajnálom. L

Ugye milyen gyönyörűségesek??? 😍

Egy gyors mosakodás után, elfogyasztottuk a kellemes vacsorát, majd mindenki szétszéledt megismerkedni a környékkel. (Két megjegyzés: 1, a vacsi finom volt, de a harmadik napra már kicsit újíthattak volna a brokkoli-karfiol-répa pároltzöldség trión; 2, hiányoltam a desszertet meg a kompótot.)
Vacsora után, Juckóval, anyával, a két Erikával és Ágival elindultunk boltot keresni és megnézni, merre is vagyunk. (Szokás szerint – igaz Juckó??? :DDDD – másnap este jöttünk rá, hogy a kedvenc boltunk a Biedronka pontosan a hotelnél van, csak nem jobbra, hanem balra.) (Megtaláltuk, nem? J És mi még mindig jobban jártunk a bevásárlásokkal, mint a többiek. Sokkal! Ez is azt bizonyítja, hogy ne menj a hangadó után, mert pórul jársz.)

A három vacsiból ez volt a legfinomabb

Bizonyára nem újdonság senkinek, hogy az idei elnökválasztás óta iszonyatosan megnőtt Lengyelországban a homofóbia. Mindig döbbenten és iszonyatos dühvel olvastam a híreket arról, milyen atrocitások érik a lengyel LMBTQ közösség tagjait. Mi Juckóval úgy indultunk neki az útnak, hogy nem érdekel minket senki, mi bizony le nem vesszük a kezünkről a szivárványos karkötőnket. Én még a szivárványos szatyromat is vittem – amit újból köszönök Vicnek – amolyan lázadásként. Tehát erre az esti sétára szivárványba borulva indultunk neki.

Az egyik sétapartnerünk felhívta a figyelmem, hogy vigyázzak a tatyómmal, mert az egyik utastársunknak biztos, hogy nem fog tetszeni a dolog. (Előzmény: mikor beértünk Varsóba, több lakás ablakában/erkélyén kint volt a szivárvány zászló, amitől a fickó minden alkalommal gutaütést kapott és időnként beszólongatott. Ekkor még nem, de másnap nem bírtam már tovább hallgatni és mikor megjegyezte, hogy vigyázzunk majd a központi ünnepségen, mert a „pride-osok” biztos balhézni fognak, odakiabáltam előre, hogy nagyon jól tetszik, igenis harcoljanak a jogaikért. Kissé fagyos lett a hangulat ezután, de nem igazán érdekelt.) (Jó érzéssel fricskáztuk az utastársat. Én alapvetően mindennap hordom a karkötőt, nem egy ilyen bigott barom fogja levetetni rólam – Fairy, ezt nyugodtan törölheted, csak úgy kikívánkozott. – Nem törlöm. Én is minden nap hordom, melóba is. Soha, senkinek nem volt baja vele, pedig általános iskolában dolgozom. Egyetlen kollégám kérdezte meg még vagy két éve, hogy valamit el szeretnék-e mondani, mire megkapta válaszul, hogy: nem. Ennyi.)
Na, szóval én „csakazértis” alapon vittem a szivárványaimat. Meg kell mondanom, hogy az ég egy adta világon senki sem kötött belénk, nem szóltak be, még csak meg se néztek minket úgy igazából. Sőt, nagyon kellemes meglepetésben volt részünk: mikor visszamentünk a hotelbe, a hallban egy mókás néni megcibálta kicsit a szatyromat és vidám mosollyal közölte, hogy ő támogat minket és, hogy neki is van ám szivárványa – és mutatta a táskájára kötött szivárvány színű… hát valamit. Nem igazán tudtam beazonosítani. (Szerintem valami kendő lehetett, ahogy rá volt csomózva a táska szíjára. – Elhiszem neked. Nem figyeltem meg igazán, a szövegelése jobban lekötött. :D) Ez a néni, Abigail, amúgy nagyon aranyos volt: Amerikában élt, az egyik lába protézis, ennek ellenére mindenkivel annyira barátságos és kedves volt, hogy mikor hazaindultunk, még integetett is nekünk és elbúcsúztatott minket. J  (Hát Abigail egy igazi jelenség volt. Az a tipikus világpolgár, aki mindenütt megtalálja a helyét és lelkes volt, meg fülig mosollyal ment mindenkihez. Koronára való tekintettel, le is könyökpacsiztunk vele. Remélem, még összefutunk vele valahol.)

Másnap a tervek szerint Varsó óvárosának a megismerése volt. Elsőként elmentünk a Királyi Várba, ahol gyönyörködhettünk a várban lévő műtárgyakban. Az ottani dolgozóknak aztán volt humora: az egyik szobor is maszkot kapott. Biztos köhögött szegényke. J A várba a járványra való tekintettel, csak korlátozott számban engedték be az embereket. Így, aki tudott lengyelül egyénileg vonult be. Juckó ugyan nem tud – de igyekszik egyre több szót megjegyezni -, velem jött és anya is mellénk csapódott. Mi aztán valahogy olyan gyorsan végeztünk, hogy utána még elég sokat vártunk a többiekre. Ezt kihasználva a vár mellett ücsörögve úgy döntöttünk: fagyizunk! Az egyik legrosszabb döntés volt! Ugyanis rögtön a vár mellett van Magada Gessler – a lengyel Gordon Ramsay vagy a magyar Sárközi Ákos – étterme és fagyizója. Három dolgot tudtunk meg: baromi drága, a világ legrosszabb fagylaltja és meghajt, mint a háborodás.  (Megtanultam, hogy több félnivalóm van egy márkás fagyitól, mint egy noname frappétól.)

A várnézés után szabadidő volt, ahol mindenki megismerkedhetett az Óvárossal. Sajnos, míg ebédelőhelyet kerestünk, befutott egy nem túl vidám hívásom. Az öcsém telefonált, hogy az állatorvos közölte, Bogyó, a kutyusunk menthetetlen és hamarosan úgyis elpusztul. Nehéz döntés volt, de még ott arra az elhatározásra jutottam, hogy nem várom meg, amíg szenvedni fog és inkább elaltattatom. Ez a hangulatunkra kicsit rányomta a bélyegét, ennek ellenére igyekeztem azért nem kimutatni, hogy mennyire bánt a dolog. (Bogyóról még mindig nem tudok úgy írni, hogy ne lábadna könnybe a szemem. Hiányzik az a kis bolond kutyus, aki mindig a nyakamig ugrott, amikor csak mentem és sose morgott meg ugatott rám.)

Végül megtaláltuk a szokásos étkező helyeink egyikét: Bar Mleczny, azaz Tejbár. Ezek házias konyhák. Olyan isteni finom húsos pirogot ettünk kompóttal, hogy még most is csurog a nyálam, ha csak rágondolok. (Az a pirog eszméletlen finom volt, mit is mondhatnék, szokás szerint... és laktató, úgyhogy a maradékot bezacskózva meg is volt a vacsorakiegészítés. És volt kompóóóóóóóóóót! Ha valaki lengyel kaját akar, házias ízekkel, akkor ne keressen más helyet. (Ez nem szponzorált tartalom, önkéntes dicséret volt) – Hozzátenném, hogy az árak is pénztárcabarátok.).

Délután a Łazienki parkba mentünk. A parkot a 18. században építtette II. Poniatowski Szaniszló Ágost király. A nevét a barokk Łaźni (Fürdő) nevű pavilonról kapta, melyet még az 1780-as években Stanisław Herakliusz Lubomirski építtetett, és amelyet Ágost király palotává alakíttatott át. Ez lett a palota a szigeten. Sajnos, nem tudtunk bemenni, mert elég korán bezárták a látogatók elől. De még így is megcsodálhattuk az épület szépségét kívülről és a szigetet és persze a park is csodálatos volt. Ha már a parkban voltunk, természetesen nem hagyhattuk ki a nevezetes Chopin szobrot sem. (És szokás szerint rossz irányba indultunk el, és Chopint keresve dombokon kaptattunk fel és ösvényeken vágtunk át. Pedig csak balra kellett volna indulni, nem jobbra XD) Nem hiszem, hogy be kell mutatnom Chopint. Azt azért hozzátenném, hogy idén nem csak a Visztulai csoda 100. évfordulója volt, hanem a nagy lengyel zeneszerző és zongoravirtuóz születésének 210. évfordulója.

A park után visszamentünk a hotelbe, ahol vacsoráztunk majd újabb szabadidő volt. Az unokanővéremmel még reggel lebeszéltük, hogy este 7-re eljön értünk és elmegyünk vele valami nagyobb áruházba. Eredetileg a csapat is követett volna minket a busszal, de aztán volt náluk valami kavarodás és máshova mentek. Mi Juckóval magunkhoz képest idén iszonyatosan visszafogottak voltunk: nagyon kevés dolgot vettünk. (De lett csoki… Mert a csoki az fontos!) De azért a sütemény aromák idén sem maradhattak ki. Juckó el is áztatta a táskáját – bocsánat zokniját a narancsossal. J (Na, az a zoknim még mindig elmenne narancsos illatosítónak, pedig már kimostam azóta. Vicces volt, mert azt hittem, hogy az a kis lötty eláztatta a fél táskámat, de kiderült, hogy csak a laptoptartó rekeszbe folyt bele, amiben meg ugye a zokni felszívta.) Ráadásul itt is volt egy érdekes és vidám élményünk. Nézelődtünk a sorok között, amikor egy idősebb hölgy, elkapta a kezem és lengyel-valamilyen más szláv nyelvkeveréken kézzel-lábbal mutogatva arról biztosított, hogy ő velünk van és kiáll mellettünk. (Én meg csak pislogtam, hogy mivan? mivan? Hát na… Párnak még nem néztek minket xd – Ezt is megértük, pedig nem vártuk! :D) Először kicsit megijedtem, mit akar tőlem, de akkor elkezdett mutogatni a csuklómon lévő szivárványos karkötőre és akkor megértettem. Mosolyogva megköszöntem neki. Utána még összefutottunk vele a boltban és akkor is nagyon kedves volt velünk.

(A vásárlás kellemetlenebb utóélete, hogy az unokanővérem másnap sértődötten írta, hogy ő nem vásárolgatni akart velünk. Meg sem lepődtem, mert még nem volt olyan alkalom, mikor nem játszotta el valamiért a hisztikirálynőt. Aztán anya és a nagynéném megnyugtattak, hogy ne foglalkozzak vele, csak a szokásos önmagát adja.) (Hát, hisztikirálynőkről én is mesélhetnék. De a fentebb említett csoki /ja és a sült husi/ gyorsan szelídít. – A csoki életet ment).

Szombaton a reggeli után elérkezett utazásunk voltaképpeni fő célja: elindultunk a Lengyel Hadsereg Tábori Lelkészség Székesegyházába, ahol az ünnepségeket megnyitó szentmisét celebrálták.
Hihetetlen nagy biztonsági hacacáré fogadott minket, nem lehetett ám csak úgy bemenni a templomba. Először is átkutattak minket, majd még a nálunk lévő vízbe is bele kellett innunk, nehogy mérgezett legyen. (Bah! Azt hittem, a Showderben hallott igyá’ bele a cuccba-sztori csak vicc… de a víz azért jó volt. Nem haltunk bele. A fémdetektor ezek után már semmiség volt.)
A szentmisén Andrzej Duda köztársasági elnök is részt vett a feleségével. Maga a szentmise és a megemlékezés megható volt. Érdekesség, hogy Lengyelországban az ilyen nagy ünnepeken a katonaság is részt vesz.

A szentmise után megtekintettük a székesegyházban elhelyezett magyar-lengyel emléktáblát, amelyet azok emlékére állítottak, akik 1939-1945 között a Magyarországra integrált lengyel menekülteknek segítettek. Sajnos az emlékezés koszorúját nem tudtuk alá tenni, mert útban lett volna, de a mellette lévő oldalsó oltárhoz sikerült elhelyeznünk, majd elénekeltük a Boldogasszony anyánk című himnuszt.

Fénykép: B. S. Halina

Ezután elmentünk a Piłsudski térre, ahol a központi ünnepségek zajlottak. Andrzej Duda köztársasági elnök nyitotta meg, a katonai bemutatóval egybekötött megemlékezést. Az elnök a megemlékezés részeként megkoszorúzta Piłsudski szobrát.

Andrzej Duda köztársasági elnök és felesége
(Fénykép: B. S. Halina)

Érdekes volt az a sok különböző tank és katonai járgány, amelyeket meg lehetett nézni. Sajnos, a lovasbemutatóból nem láttunk semmit a tömeg miatt. Az Ismeretlen Katona sírjánál meg szerettük volna nézni az őrségváltást, de ez is lehetetlen küldetés volt. Az a tudat vigasztalt, hogy három évvel ezelőtt én már láttam és még videóra is sikerült felvennem. (És kaptunk cuki terepszínű maszkot, amit a nagyképű katonákra terveztek. És a nagyképűt itt nem pejoratív értelemben mondom. – Az biztos, hogy lehetetlenség viselni, olyan nagy.)

Ezt három éve készítettem.

Mivel nagyon meleg volt, mi amikor lehetett, megkerültük a teret és inkább elmentünk a Saski-kertbe és a gyönyörű fák alatt hűsöltünk. Ahogy a Łazienki-parkban, úgy a Saski-kertben is vannak úgynevezett Chopin okospadok. Ezeken van egy gomb, amit ha megnyom az ember, Chopin-darabokat játszanak. Nagyon jópofa.

Ezt is három éve készítettem.

A rendezvény után, a Piłsudski-szobor melletti helyőrség parancsnokság épületének falán lévő magyar-lengyel nyelvű emléktáblánál koszorúztunk. A táblát a „Hálás Lengyel Nemzet” állítatta „Tisztelettel adózva a Magyar Nemzetnek”.  Ez a tábla 2011-től látható az épület falán.

Megható volt, hogy amikor megkértünk egy urat, hogy fényképezzen már le minket a tábla előtt, kiderült, hogy ő ott volt az avatáson, nagyon sokat tud a lengyel-magyar kapcsolatokról és, hogy ő minden évben augusztus 15-én egy kis lengyel zászlót tűz a tábla mellé, tiszteletadásul. (Ez a zászlócska látszódik is a fényképen.)

A koszorúzás után még készítettünk egy csoportképet Józef Piłsudski szobra előtt, majd elindultunk a buszhoz, hogy visszamenjünk a hotelbe kicsit felfrissülni. Út közben elhaladtunk az utolsó lengyel király, II. Poniatowski Szaniszló Ágost egykori pénzverdéje előtt. Jelenleg rendezvényeket rendeznek az épületben, esküvőktől kezdve a konferenciákon át.

Az épület falán egy tábla hirdeti, hogy a Varsói Felkelés idején, ezen a helyen harcoltak a honi hadsereg katonáik, míg az épület előtt a jól ismert lengyel szimbólum a PW látható (vagy P a horgonnyal), melynek eredeti jelentése: Polska Walcząca, azaz Harcoló Lengyelország. A P szimbolizálja Lengyelországot (Polska), míg a W (horgony) walka (harc), azaz  Lengyelország függetlenségének reményét.

Miután a hotelben kicsit felfrissültünk és átöltöztünk elmentünk a Wilanówi kastélyba. Azt kell mondanom, hogy valami gyönyörűséges az a hely. Az egykori, királyi nyári rezidencia fenséges látványt nyújt. Az épülete csodálatos és a parkja is nagyon szép. A 17. században épült kastélyban láthattuk az egykori uralkodók lakosztályait és az összegyűjtött festményeket, értékes és gyönyörű bútorokat. Órákig elbóklásztam volna benne, ha nem siettettek volna minket, hogy ne tömörüljünk más csoportokkal együtt.

A kastély után a Powązki temetőbe látogattunk ki, ami Varsó legrégebbi, történelmi temetője (összesen 43 hektáron terül el). A temető építészeti és szobrászati csodákkal van tele, amelyek állami védelem alatt állnak.

A temetőben leltek végső nyugalomra például a Kościusko-felkelés hősei, de ide kerültek a varsói felkelésben részt vett hősök is. Valamint a koncentrációs táborokban elhunytak hamvait is itt helyezték el. De emellett számos lengyel híresség is itt lett eltemetve. Például található Frédéric Chopin szüleinek és testvéreinek a sírja is. A teljesség igénye nélkül, néhány név: Stefan Żeromski író, Henryk Wieniawski hegedűvirtuóz, Bolesław Prus író, Józef Pankiewicz, festő, Czesław Niemen zenész, zeneszerző, énekes.

Harmadik koszorúnkat, a Nowodorski-család kápolnája előtt helyeztük el, ahol Witold Nowodorski nyugszik, aki az orosz-lengyel háborúban hunyt el a bolsevikok elleni harcban (23 éves volt).

A temető kápolnájának falán van egy emlékhely a Katyni áldozatok számára. A falra a következő feliratot írták: Nem vesztegethetjük el ezeket a haláleseteket. (Azaz: Ezek az áldozatok nem lehetnek hiábavalóak.)

Visszatérve a hotelbe elköltöttük az utolsó vacsoránkat – itt kell megjegyeznem, hogy amíg a reggelik fenségesek voltak (kivéve a gyümölcsleveket, azok borzalmasak), addig a vacsorák annál rosszabbak. (Hát, ezzel egyetértek. Az alma ízetlen volt, a narancs meg összehúzott minden nyílást az emberen.) Azt egy életre megjegyeztem, hogy ne kérjek külön laktóz mentes ellátást, mert azzal csak megjárom. A kedvencem a bologniai leves volt. Valószínűleg paradicsom krémlevesnek készült, de a végeredmény bologniai mártás volt. (Drága! Abból a „levesből” csak a spagetti hiányzott. Nem készült az sehogy, konkrétan egy üveges paradicsom mártást borítottak ki neked leves gyanánt. – Tudtam! Biztos voltam benne, hogy az Ekos bologniai mártásnak van ilyen íze, mielőtt feltuningolja az ember.)

Vasárnap reggel, könnyes búcsút vettünk a hoteltől és miután elköszöntünk Abigailtől, elindultunk Miskolc irányába. Azonban, még mielőtt a határ felé vettük volna az irányt még megálltunk Kazimerz Dolny városába. Tündéri hely, azt kell mondanom. És iszonyú sok kakasuk van. Mindenfelé kakasos ajándéktárgyakat lehetett kapni, amiről aztán az egyik árus el is mesélte nekünk, hogy miért. Tehát: Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt, amikor is az ördög lejött a hegyről és beköltözött Kazimerz Dolnyba. És bizony az ördög annyira imádta a kakasokat, hogy nekiállt felzabálni őket. Addig ette a kakasokat, míg már csak egy nyomorult, szerencsétlen kakaska maradt talpon. A kakaska, fogta a tyúkocskáját és bekéredzkedett az apácákhoz. Az apácák megszánták szegény kakast és befogadták. Azért, hogy az ördög ne tudja megenni, szenteltvízzel kört írtak a kakas köré. Mikor az ördög megjelent, hogy megegye a kakast, annyira megijedt a szenteltvíztől, hogy rögtön elszaladt és örökre elment. Azóta tartja úgy a legenda, hogy a kakas elüldözte az ördögöt a városból.
Aranyos igaz? J 

A városnézés után végleg elindultunk hazafelé. (Hazafelé a legmókásabb sztori az volt, hogy egy hosszú autósorba készült a busz besorolni, és láttuk, ahogy egy autóból kidobják a szemetet. Az előtte várakozó pasi se volt rest és kipattant a kocsiból, felkapta a kis motyót és visszadobta a szemetelőnek. A műsort kis buszunk utasai végigszórakozták (már aki épp arra ült), főleg, ahogy az autósok valószínűleg nem épp kedves szavakat emlegetve pöröltek velünk pár méter távolságból.)
Ismét egy nagyon jó hangulatú és tanulságos úttal lettem gazdagabb. Voltak jó és rosszabb pillanatok, de összességében jól éreztük magunkat. Bár azt el kell mondanom, hogy megvan annak a bája – és a kaland-faktor -, amikor az ember saját maga tervezi meg az utat és csak ketten vág neki az ismeretlennek Juckóval. (GPS-kalandok, keresd meg a szállást és próbálj meg nem leégni xd. Alig várom, hogy lecsengjen a korona és megejthessük ezt a saját utat. – Én is, én is! Már most várom!)

Azt az egyet sajnálom, hogy a terveinkkel ellentétben, a Felkelés Múzeumába nem jutottunk el, pedig arra nagyon kíváncsi voltam. Még mindig rengeteg látnivaló van Varsóban, amit meg szeretnék nézni és biztos vagyok benne, hogy visszatérünk még ide. De nem a családnál fogjuk elszállásolni magunkat. (Való igaz, a várakozással eltöltött időt - amit általában a többiekre kellett fordítani - hasznosabban is el lehetett volna tölteni. Pl. az Ismeretlen katona sírjánál a napon fövés helyett. Hogy visszamegyünk-e, Fairy, az nem is kérdés. Szeretnék még megnézni pár múzeumot és a Kultúrpalotába is egy kis kilátózásra :) És nem... Családhoz nem megyünk xd - Mondom én! A család akkor jó, ha csak meglátogatjuk őket, de ott lakni maga a borzalom. Három éve megtapasztaltuk. Na jó! Nem mindenki. Pl.nagymamáméknál a Zamość melletti, egy utcás faluban baromi jól éreztük magunkat. A városiakkal van a gond. :)))) A nagyidékhoz gondolkodás nélkül visszamennék. )

 

 Ennyi voltam mára. Hamarosan jövök egy újabb beszámolóval, méghozzá a Lengyel Nemzeti Olvasás napjáról!