Egy világ, két faj – és én 15 kötet után

  

Nalini Singh: Egy világ, két faj sorozat (1-15. kötet)

Olvasás nyelve: 1-5. kötet magyar; 6-15. kötet  lengyel (fanfordítás)

Kiadó: vegyes

Kiadás éve: 2011-től

Címkék: alakváltó, erotikus, fantasy, romantikus, paranormális romantikus

 

 Tartalom:

 Az Egy világ, két faj sorozat egy különleges világba kalauzol, ahol a hideg logikájú mentálok és az ösztönös, szenvedélyes alakváltók élnek egymás mellett – de a béke törékeny. Ahogy a sorozat szereplői – alakváltók, mentálok és emberek – összefonódnak szerelmi szálakon és politikai intrikákon keresztül, a hatalom, a bizalom és az érzelmek határán egyensúlyozva fedezhetjük fel a szenvedélyt és az emberi (és nem emberi) kapcsolatokat. Történetek, amelyekben a szerelem és a veszély kéz a kézben jár és, ahol a karakterek fejlődése legalább annyira lebilincselő, mint a világ titkai.

 

 Értékelésem: (Figyelem! Spoiler előfordulhat!)

 Befejeztem az Egy világ, két faj azaz a Psy-Changeling első korszakát (a magyar sorozatcímtől még mindig kiütéses leszek). Az Allegiance of Honor lezár egy hatalmas ívet – és közben kinyit egy újat.

Hogy milyen volt ez az utazás? Hosszú. Intenzív. És meglepően érzelmes.

Az első kötet több mint 15 éve jelent meg magyarul és már akkor beszippantott. A világfelépítés, a Mentálháló hideg logikája, az alakváltók ösztönös, családközpontú működése – az egészben ott volt a potenciál, hogy valami igazán nagy dolog születik belőle.

Aztán jött a hidegzuhany: az ötödik kötet után a kiadó elkaszálta a sorozatot. A kiadó megszűnt/átalakult és legnagyobb bánatomra lengyelül sem folytatták. Évekig jegeltem a történetet, míg másfél éve valahogy újra elém került – és kezdtem az elejéről.

És ugyanaz a varázs működött.

Pedig azóta olvastam jó pár alakváltós sorozatot. Mégis, amikor újra találkoztam Sascha Duncannel és Lucas Hunterrel, azonnal tudtam: még mindig odavagyok a sorozatért, ugyanúgy elbűvöl. A DarkRiver leopárdok dinamikája, Lucas féltékeny, birtokló, mégis mélyen lojális természete – és Sascha csendes forradalma az Elcsendesedés ellen – máig az egyik legerősebb páros a sorozatban.

És igen: a mentálokat az elején legszívesebben a holdig rugdostam volna, élükön Nikita Duncannel. Aztán telt az idő, hullottak a csontvázak a szekrényből, és rá kellett jönnöm: ebben a világban senki sem fekete-fehér.

Ahogy sorban jöttek a párok – Vaughn D'Angelo és Faith NightStar törékeny bizalma, Judd Lauren és Brenna Kincaid gyógyulása – egyre mélyebbre húzott a történet.

Judd, a jéghideg Nyíl-katona, aki egy farkas falka közepén tanul meg érezni? Az egyik legszebb karakterív az egész sorozatban, aki meghozza a többi Nyíl számára is a lehetőséget a boldogabb és szabad életre. És valljuk be: amikor a Lauren-testvérek bekerültek a falka mindennapjaiba, az aranyat ért. Rideg elitkommandósok, akik kénytelenek megtanulni, hogyan kell gyereket ringatni és családi vacsorán részt venni.

A fordítási kálváriát most rövidre zárom: van magyar fanfordítás, amitől konkrétan fizikai fájdalmat éreztem. Fordítóként tudom, mennyi munka ez – épp ezért volt különösen fájdalmas. Már majdnem feladtam, amikor rátaláltam egy lengyel fanfordításra, ami meglepően igényes volt. Így végül eljutottam a 15. kötetig.

És mennyi minden történt ezalatt!

Megismertük a Nyíl-osztagot – az érzelemmentes gyilkológépekből lassan önálló akarattal rendelkező emberek lettek. Láttuk a Mentálháló repedezését és az Elcsendesedés lehullását, a Tanács bukását, a háttérben szerveződő új hatalmi játszmákat.

Kaptunk farkas- és leopárdbébiket (a kemény alfák totális olvadása ezekben a jelenetekben felbecsülhetetlen), Nayát, az első mentál–alakváltó gyermeket és azt a jelenetet, amikor mindenki ráébred, hogy ez történelmi pillanat.

Imádtam, hogy ezek az alfák – legyen szó Hawke Snowról vagy Lucasról – képesek egyszerre rettegett vezetők és játékos, néha kifejezetten szemtelenül boldog férfiak lenni. Hawke örök ugratásai, a falkatagok kollektív beavatkozásai a magánéletébe – ezek a könnyed pillanatok tökéletesen ellensúlyozták a politikai sötétséget.

És persze ott volt Kaleb Krychek. A férfi, akiről sokáig nem tudtuk eldönteni, hogy megmentő vagy maga a végítélet. Az ő történetszála az egyik legösszetettebb hatalmi játszma a teljes sorozatban.

A kedvenc karaktereimet képtelenség lenne kiválasztani. Mindegyikük adott valamit: traumát, gyógyulást, humort, dühöt vagy reményt. Még azok is, akik kissé háttérbe szorultak.

Pár kötettel ezelőtt még azt mondtam, nem vagyok biztos benne, hogy akarom a folytatást. Féltem a váltástól. A medvék? Új falka? Új központ? Hiányozni fognak a megszokott párosok, a jól ismert dinamika.

Most viszont azt mondom: igen, akarom.

Nem azonnal. Kell egy kis szünet. Egy ilyen monumentális sorozatot nem érdemes egy levegőre ledarálni – ezt már megtanultam a Dark Saga kapcsán Christine Feehannél is. De tudom, hogy vissza fogok térni.

Mert ott a Konzorcium. Ott az új fenyegetés. Ott a világ, ami még mindig forrong.

Összességében: Nalini Singh mesterien épít világot. Tizenöt kötet után sem érződik fáradtnak, sem ismétlődőnek. Folyamatosan tágítja a horizontot – politikailag, érzelmileg, karakterfejlődésben és tudja, hogy tartson fenn nyitott szálakat, amik nem hagyják békén az olvasót és tudni akarja, mi jön még?

És ha egy sorozat ennyi idő után is képes arra, hogy nevettessen, összetörjön, majd újra összerakjon – akkor ott valamit nagyon jól csinálnak.

  5/5 pont

(Kép: mesterséges intelligencia által készítve)